Elég volt ebből. Véget kell vetnem ennek, ezt is fogom
tenni. Nincs más választásom.
Az első pár hónapban olyan rendben volt minden. Szerettük egymást, halálosan. Küldözgettük egymásnak az aranyos üzeneteket, szíveket, kimutattuk az érzéseinket egymásnak… és veszekedtünk. Nagyon sokat. Mondjuk mindig pozitív vége lett, boldogan borultunk egymás karjaiba. De az utóbbi időben nagyon furcsa lett. Minden egyes mozdulatomat figyelte árgus szemekkel. Féltékeny lett, ha valamelyik fiú barátommal társalogtam. Nem egyszer történt meg, hogy verekedést indított el, sebeket hagyva maga után. Végül be kellett fejeznünk, egyszerűen ez így nem mehetett tovább. Nem akarta ezt, én se. De ezt KELLETT tennem. Fájt, nagyon. De mindkettőnknek ez volt a megfelelő.
Emlékszem a szakításunkra, nagyon jól emlékszem. Még júniusban volt, kereken egy hónapja. Dühösen rontottam be a házába, eléje léptem.
„Végeztünk. Többet nem akarlak látni, tönkreteszed az életemet!” Ezzel együtt rohantam volna el, de utánam kapott. „Miért? Mit tettem ellened?” szorította a csuklómat. Amikor visszagondolok, érzem ujjainak szorítását, bőrének égető forróságát. „Követsz. Mindenféle értelemben!” próbáltam mozgatni a kezemet, de képtelen voltam. „De hisz szeretlek, értsd meg!” fakadt ki. „Csak hagyj békén, ennyire kérlek…” húztam ki karomat a rabságból, és kifutottam az ajtón. Ezzel befejeztük. Azt hittem sokkal jobb lesz. De csak rettenetesebb lett.
Követett… Még mindig. Semmi nyugalmat nem hagyott nekem. Gyűlöltem ezeket az időket. Eljött a végleges búcsú ideje.
Az első pár hónapban olyan rendben volt minden. Szerettük egymást, halálosan. Küldözgettük egymásnak az aranyos üzeneteket, szíveket, kimutattuk az érzéseinket egymásnak… és veszekedtünk. Nagyon sokat. Mondjuk mindig pozitív vége lett, boldogan borultunk egymás karjaiba. De az utóbbi időben nagyon furcsa lett. Minden egyes mozdulatomat figyelte árgus szemekkel. Féltékeny lett, ha valamelyik fiú barátommal társalogtam. Nem egyszer történt meg, hogy verekedést indított el, sebeket hagyva maga után. Végül be kellett fejeznünk, egyszerűen ez így nem mehetett tovább. Nem akarta ezt, én se. De ezt KELLETT tennem. Fájt, nagyon. De mindkettőnknek ez volt a megfelelő.
Emlékszem a szakításunkra, nagyon jól emlékszem. Még júniusban volt, kereken egy hónapja. Dühösen rontottam be a házába, eléje léptem.
„Végeztünk. Többet nem akarlak látni, tönkreteszed az életemet!” Ezzel együtt rohantam volna el, de utánam kapott. „Miért? Mit tettem ellened?” szorította a csuklómat. Amikor visszagondolok, érzem ujjainak szorítását, bőrének égető forróságát. „Követsz. Mindenféle értelemben!” próbáltam mozgatni a kezemet, de képtelen voltam. „De hisz szeretlek, értsd meg!” fakadt ki. „Csak hagyj békén, ennyire kérlek…” húztam ki karomat a rabságból, és kifutottam az ajtón. Ezzel befejeztük. Azt hittem sokkal jobb lesz. De csak rettenetesebb lett.
Követett… Még mindig. Semmi nyugalmat nem hagyott nekem. Gyűlöltem ezeket az időket. Eljött a végleges búcsú ideje.
Tegnap óta járom a Szöulból kivezető utakat, már a semmi
közepén járhatok. Tegnap éjjel elvittem minden kínomat a kocsival. Minden ott
van, és ott is marad. Csak por formájában. Azt hiszem.
Haladok a célom felé: a pusztaság. Ahol senki és semmi nem lelhet rám. Nyugodtan vethetek véget a szenvedésnek, a könnyeknek, és a csalódásoknak. A rémálmoknak…
Valahol megálltam, egy kis ideig görcsösen markoltam a kormányt. Jól meggondoltam én ezt? Fogalmam sincs, de így lesz az egész, ilyen lesz a vége. Kiszálltam, nekitámaszkodtam az ajtónak. Elővettem kis öngyújtómat. Felnyitottam a fedelét, lenyomtam a gombot, a kis szikrából apró lángcsóva lett. Azt figyeltem, percekig. Végigsimítottam kincsemen, amiket belegravírozott szárnyak díszítettek, kidomborodva. Lezártam, a zsebembe nyomtam, végül megint a volán mögé ültem, beindítottam a járgányt. Folytattam utamat az üresség felé.
Lassan lement a Nap, vörös bársonyt borítva a horizontra, és környékére. Felkapcsoltam a fényszórót, lehúztam félig az ablakot. Kintről hallgattam a motor ütemes morgását, a tücskök halk ciripelését és a kerekek dörzsölődését az aszfalthoz. Nem sok kell, mindjárt megfelelő távolságban leszek – gondoltam, kicsit rágyorsítottam, mégsem siettem el semmit. Visszagondoltam mindenre, ami köztünk történt. Még a jó időszakokban, amikor semmi baj nem volt. Ha mégis, akkor folyton megoldódott valamilyen úton-módon. Nem értem, hogy mi történt vele pár hónap leforgása alatt. Mindenesetre kihúzta azt a bizonyos gyufát, és nem akarom, hogy többet ez folytatódjon. A részemről örökre lemondok erről a kapcsolatról, vagy bármiről, ami köztünk megy. Ez a követősdi, a figyelés, meg minden… Ijesztő, és egyszerűen nem akarom. Lehet, meg fogom bánni tettemet, és lehet csak rosszabb lesz, de… nem érdekel. Végül nem kellett sok idő, hogy rájöjjek: ezt akarom cselekedni, mert ez a helyes.
Tíz perc eltelhetett, amikor hirtelen lefékeztem. Körbenéztem, sötétség lepte el a pusztát, semmilyen fényforrás nem volt látható a fényszórókon kívül. Tökéletes magány. Erre vártam már mióta. De ő ezt nem adta meg nekem, belebolondulok. Most azonnal szeretném, ha megtanulná a leckét.
Meghúztam a kéziféket, ezzel pihenőbe rakva a járművet. Kiszálltam belőle, lassan haladtam hátra. Magassarkúm halkan kopogott az úton, csak az törhette meg a majdnem teljes csendet. A csomagtartóhoz érve vettem egy mély levegőt, kifújtam magam, és kinyitottam. Felcsapódott az ajtó, és a benne fekvő illető azonnal mocorogni kezdett. Rezzenés nélkül figyeltem, ahogy próbál szabadulni a kötelek rabságából, amik csuklóit szorították. Láttam rajta, hogy most azonnal segítség után kiáltana, de képtelen volt megszólalni. Mintha beléje fojtották volna a szót. Nem mintha itt, a semmi közepén bárki is tudna neki segíteni. Itt csak ő van és én.
- Ne is próbálkozz… - mondtam komolyan, amint végignéztem rajta. Szemeit eltakarta a fekete kendő, szája megremegett hangom hallatára – Ideje véglegesen befejeznünk, Himchan – beleharapott alsó ajkába az idegtől, lágyan elmosolyodtam – Már nem menekülhetsz. Ahogy te nem hagytál nekem nyugtot, én most adni fogok neked. De hidd el, sokkal jobb lesz. Neked is, meg nekem is – sóhajtottam fel, közben végigsimítottam az arcán, majd az állvonalán. Ijedten húzódott el – amennyire tudott –, felkuncogtam. Lassan odahajoltam az arcához, és ajkaimat szájára tapasztottam. Rövid csókváltás volt részemről, ő nem is viszonozta. Nem is így volt megírva a tervem, nem érdekelt. Bőven elég volt búcsúcsóknak.
Amint elváltam tőle, a lábainál heverő benzines kanna után nyúltam. Lecsavartam a tetejét, orromat megcsapta a benzinszag. A bosszú kellemes illata. Ahogy észrevettem, Himchannak is feltűnt eszközöm, de ő ahelyett, hogy élvezte volna – miért tenné –, láthatóan elsápadt, és kétségbeesett nyöszörgés tört fel a torkából, ajkai az eddigieknél is jobban remegni kezdtek. Megráztam a fejem, egy nagy lendítéssel ráöntöttem a vörös doboz tartalmát. Amint magán érezte a folyadékot, még jobban vetődni kezdett a csomagtartóban, ki akarta kerülni az egészet. Reménytelenül tette, de ezt ő sem akarta magának bevallani.
Végeztem az egésszel, a maradékot kifolyattam a kocsi mellett, és mögötte, egy nagy csíkot hagyva maga után. Igaz, a kilyukadt cső már megtette a hatását, egy bő mennyiség már a földön végezte. Én csak rásegítek, ne legyen lassú az eredmény. Eldobtam tartályt, bele, a kiszáradt fűbe. Ha oda is került, akkor hatalmas nagy pusztítást indítok el. De ha célomat elérem, akkor már az se érdekel. A rendszámot már az utazás előtt leszedettem, és senkinek nem tűnt fel, hogy nem található meg a úgymond a „kocsi kódja” a régi járművön. Tökéletes terv, senki nem tud meg semmit. Az egészet magammal viszem a sírba.
Még egyszer közel hajoltam hozzá, a füléhez. Megérezte leheletemet, el akart húzódni, de kitartóan követtem testét.
- Nyugodj békében… Himchan… - motyogtam, majd elmentem onnan. Hátat fordítottam neki, hallottam, ahogy vergődik a kocsiban, mint egy partra vetett hal. Nem sokáig lesz ez így – jutott rögtön eszembe. Amikor kellő távolságban voltam az autótól, elővettem az öngyújtómat. Megnyitottam a lángot, és nézni kezdtem. Úgy, mint pár órával ezelőtt. Nem sokáig csodáltam gyilkos eszközömet, mert visszanéztem. Odáig láttam, hogy még mindig menekülni akar. Szerencsétlen lélek. Nem sokára megnyugszik. Nem lesz több fájdalom. A benzin mámorító illata még mindig érződött a levegőben, éreztem a késztetést, hogy végre megtegyem. Megindultam a – most már volt – kocsimmal ellenkező irányba, közben elhajítottam a gyújtót, egyenesen az olajba. Hamar el tudtam onnan illanni, végignézhettem a műsort. Arrafelé fordultam, és figyeltem az eseményeket. A még apró kis csóva, ami az öngyújtóból született, hatalmas tűzzé alakult, a benzin mentén haladt végig, őrült sebességgel. Hamarosan elérte hőn szeretett négykerekűmet, és… ellepte a tűz. Akkor hallottan meg Himchan kiáltását… Azt a fülsüketítő ordítást, amit utolsó erejéből adott ki magából. Végül csend telepedett a környékre… Nem hallottam mocorogni, nem hallottam nyöszörögni, sem kiáltozni. A tűz ropogott az egész autóban és környékén. Arcomat megvilágította, egy könnycseppet sem hullajtottam érte. Egyszerűen megfordultam, és otthagytam életem legnagyobb pusztítását, szerelmét, csalódását. Lidércnyomását.
Haladok a célom felé: a pusztaság. Ahol senki és semmi nem lelhet rám. Nyugodtan vethetek véget a szenvedésnek, a könnyeknek, és a csalódásoknak. A rémálmoknak…
Valahol megálltam, egy kis ideig görcsösen markoltam a kormányt. Jól meggondoltam én ezt? Fogalmam sincs, de így lesz az egész, ilyen lesz a vége. Kiszálltam, nekitámaszkodtam az ajtónak. Elővettem kis öngyújtómat. Felnyitottam a fedelét, lenyomtam a gombot, a kis szikrából apró lángcsóva lett. Azt figyeltem, percekig. Végigsimítottam kincsemen, amiket belegravírozott szárnyak díszítettek, kidomborodva. Lezártam, a zsebembe nyomtam, végül megint a volán mögé ültem, beindítottam a járgányt. Folytattam utamat az üresség felé.
Lassan lement a Nap, vörös bársonyt borítva a horizontra, és környékére. Felkapcsoltam a fényszórót, lehúztam félig az ablakot. Kintről hallgattam a motor ütemes morgását, a tücskök halk ciripelését és a kerekek dörzsölődését az aszfalthoz. Nem sok kell, mindjárt megfelelő távolságban leszek – gondoltam, kicsit rágyorsítottam, mégsem siettem el semmit. Visszagondoltam mindenre, ami köztünk történt. Még a jó időszakokban, amikor semmi baj nem volt. Ha mégis, akkor folyton megoldódott valamilyen úton-módon. Nem értem, hogy mi történt vele pár hónap leforgása alatt. Mindenesetre kihúzta azt a bizonyos gyufát, és nem akarom, hogy többet ez folytatódjon. A részemről örökre lemondok erről a kapcsolatról, vagy bármiről, ami köztünk megy. Ez a követősdi, a figyelés, meg minden… Ijesztő, és egyszerűen nem akarom. Lehet, meg fogom bánni tettemet, és lehet csak rosszabb lesz, de… nem érdekel. Végül nem kellett sok idő, hogy rájöjjek: ezt akarom cselekedni, mert ez a helyes.
Tíz perc eltelhetett, amikor hirtelen lefékeztem. Körbenéztem, sötétség lepte el a pusztát, semmilyen fényforrás nem volt látható a fényszórókon kívül. Tökéletes magány. Erre vártam már mióta. De ő ezt nem adta meg nekem, belebolondulok. Most azonnal szeretném, ha megtanulná a leckét.
Meghúztam a kéziféket, ezzel pihenőbe rakva a járművet. Kiszálltam belőle, lassan haladtam hátra. Magassarkúm halkan kopogott az úton, csak az törhette meg a majdnem teljes csendet. A csomagtartóhoz érve vettem egy mély levegőt, kifújtam magam, és kinyitottam. Felcsapódott az ajtó, és a benne fekvő illető azonnal mocorogni kezdett. Rezzenés nélkül figyeltem, ahogy próbál szabadulni a kötelek rabságából, amik csuklóit szorították. Láttam rajta, hogy most azonnal segítség után kiáltana, de képtelen volt megszólalni. Mintha beléje fojtották volna a szót. Nem mintha itt, a semmi közepén bárki is tudna neki segíteni. Itt csak ő van és én.
- Ne is próbálkozz… - mondtam komolyan, amint végignéztem rajta. Szemeit eltakarta a fekete kendő, szája megremegett hangom hallatára – Ideje véglegesen befejeznünk, Himchan – beleharapott alsó ajkába az idegtől, lágyan elmosolyodtam – Már nem menekülhetsz. Ahogy te nem hagytál nekem nyugtot, én most adni fogok neked. De hidd el, sokkal jobb lesz. Neked is, meg nekem is – sóhajtottam fel, közben végigsimítottam az arcán, majd az állvonalán. Ijedten húzódott el – amennyire tudott –, felkuncogtam. Lassan odahajoltam az arcához, és ajkaimat szájára tapasztottam. Rövid csókváltás volt részemről, ő nem is viszonozta. Nem is így volt megírva a tervem, nem érdekelt. Bőven elég volt búcsúcsóknak.
Amint elváltam tőle, a lábainál heverő benzines kanna után nyúltam. Lecsavartam a tetejét, orromat megcsapta a benzinszag. A bosszú kellemes illata. Ahogy észrevettem, Himchannak is feltűnt eszközöm, de ő ahelyett, hogy élvezte volna – miért tenné –, láthatóan elsápadt, és kétségbeesett nyöszörgés tört fel a torkából, ajkai az eddigieknél is jobban remegni kezdtek. Megráztam a fejem, egy nagy lendítéssel ráöntöttem a vörös doboz tartalmát. Amint magán érezte a folyadékot, még jobban vetődni kezdett a csomagtartóban, ki akarta kerülni az egészet. Reménytelenül tette, de ezt ő sem akarta magának bevallani.
Végeztem az egésszel, a maradékot kifolyattam a kocsi mellett, és mögötte, egy nagy csíkot hagyva maga után. Igaz, a kilyukadt cső már megtette a hatását, egy bő mennyiség már a földön végezte. Én csak rásegítek, ne legyen lassú az eredmény. Eldobtam tartályt, bele, a kiszáradt fűbe. Ha oda is került, akkor hatalmas nagy pusztítást indítok el. De ha célomat elérem, akkor már az se érdekel. A rendszámot már az utazás előtt leszedettem, és senkinek nem tűnt fel, hogy nem található meg a úgymond a „kocsi kódja” a régi járművön. Tökéletes terv, senki nem tud meg semmit. Az egészet magammal viszem a sírba.
Még egyszer közel hajoltam hozzá, a füléhez. Megérezte leheletemet, el akart húzódni, de kitartóan követtem testét.
- Nyugodj békében… Himchan… - motyogtam, majd elmentem onnan. Hátat fordítottam neki, hallottam, ahogy vergődik a kocsiban, mint egy partra vetett hal. Nem sokáig lesz ez így – jutott rögtön eszembe. Amikor kellő távolságban voltam az autótól, elővettem az öngyújtómat. Megnyitottam a lángot, és nézni kezdtem. Úgy, mint pár órával ezelőtt. Nem sokáig csodáltam gyilkos eszközömet, mert visszanéztem. Odáig láttam, hogy még mindig menekülni akar. Szerencsétlen lélek. Nem sokára megnyugszik. Nem lesz több fájdalom. A benzin mámorító illata még mindig érződött a levegőben, éreztem a késztetést, hogy végre megtegyem. Megindultam a – most már volt – kocsimmal ellenkező irányba, közben elhajítottam a gyújtót, egyenesen az olajba. Hamar el tudtam onnan illanni, végignézhettem a műsort. Arrafelé fordultam, és figyeltem az eseményeket. A még apró kis csóva, ami az öngyújtóból született, hatalmas tűzzé alakult, a benzin mentén haladt végig, őrült sebességgel. Hamarosan elérte hőn szeretett négykerekűmet, és… ellepte a tűz. Akkor hallottan meg Himchan kiáltását… Azt a fülsüketítő ordítást, amit utolsó erejéből adott ki magából. Végül csend telepedett a környékre… Nem hallottam mocorogni, nem hallottam nyöszörögni, sem kiáltozni. A tűz ropogott az egész autóban és környékén. Arcomat megvilágította, egy könnycseppet sem hullajtottam érte. Egyszerűen megfordultam, és otthagytam életem legnagyobb pusztítását, szerelmét, csalódását. Lidércnyomását.
