Must find [Eric x Minwoo]

 Zene

Meg kell találnom. Igen, muszáj… Nem eshet baja, valami komolyabb. Abba biztosan beledöglenék.
Amennyi helyet tudtam, teljesen feltúrtam. Bármi jó volt, csak épségét tudjam vele megvédeni. Egy egyszerű konyhakést ragadtam ki a fiókból, felkapva a cipőm és a dzsekim hagytam el a házamat.
Pontosan tudtam, merre kell menni. Követtem még azt a járművet. Abba az irányba loholtam, ahogy csak tudtam. Nem voltam formában, az egészségem alábbhagyott a folytonos stresszelés és aggódás miatt, fáradt is voltam, aligha aludtam nyolc órát összesen négy nap leforgása alatt. De ezek mind nem tartottak vissza.
- Ne aggódj, Min… - lihegtem, csendesen – Meg foglak… találni.

Elveszett voltam, benső énem, mint valami eltévedt, magányos kisgyerek, aki elvesztette szüleinek nyomát. Azt se tudtam, mit is fogok tenni, hogy fogom őt megmenteni, vagy megvédeni egyáltalán. Forrófejűen indultam neki az útnak, közben azt se gondoltam végig teljesen, hogy mi lesz a tervem. Odamegyek, és szarrá késelem őket? Ez lenne a nagy mentőakcióm? Ezzel nem sokra mennék, sőt, meg is ölnének, lehet, Minwoo-nak még nagyobb bántódása esnék. Abba belegondolván, hogy előfordulhat, hogy előttem halálra verik, esetleg brutálisan meggyilkolják, torkomban kialakult az éktelenkedő gombóc, ami jóval nehezítette lélegzetvételeimet futás közben. Minden erőmmel azon voltam, hogy erőszakosan kipusztítsam onnét. Viszont egyre több rossz, depresszív gondolat jutott eszembe, ami nehezítette ezt a folyamatot. Végül ügyet se vetettem rá, ugyanúgy siettem célom felé: legjobb barátomat kell kimenekíteni a földi pokolból.

A horizonton lassacskán vánszorgott le az egyre inkább elvörösödő, narancssárgás színre változó Nap, különböző színekre festegetve az eget láthatatlan, óriási ecsetével. Alul élénkpirosan villogott, ami átment narancsba, citromba. Ez elfakult, kékbe váltott, egyre sötétebbe, majd minden színt elnyelt a sötétség, a fekete csúcspont, egy-két csillaggal itt-ott megszórva. A fényt felváltotta a félhomály, s az azt eltorzító éjszaka, hideg, szinte ébenfeketébe torkolló, sötétkék burok vette körbe a vidéket. Felgyúlt pár lámpa a kihalt utcán, gyér, gyenge fényt szórva a járókelőknek, esetleges autóknak, buszoknak. De az úton semmi és senki nem haladt végig, csak én. Apokalipszis utáni holtcsend. Éles jobbkanyart véve toporzékoltam be egy egyre inkább elhomályosodó falú sikátorba. Tekintetem jobbra-balra ugrálva kitartóan kereste a bejáratot, ami barátomhoz vezet el. Megragadtam a legelső ajtó kilincsét, amit megpillantottam, berontottam. Nagyot csapódott mögöttem, amit pár másodperccel később iszonyatmód megbántam. Most ha meghallottak, akkor oda is veszett minden, amit vissza akartam szerezni. De valamilyen Isteni beavatkozás miatt, mindez nem történt meg. Némaság, üresség.
Macskaként lopakodva haladtam a linóleumpadlóval beterített keskeny, omladozó falú folyosón, haladva egy kis fényforrás felé, ahonnan egyre jobban erősödő kiabálás, ordítások, fájdalmas felnyögések hangja hallatszódott. Összepacsiztam magammal tudat alatt, mert azt hiszem, megtaláltam, amit annyira kerestem. A tüdőmet kiköptem szinte, de nem tévesztettem házszámot. Már most tudtam, hogy fegyveremre mások vére fog tapadni, meg fog bódítani a kissé vasas aroma, a bordó folyadék csordogálása a borotvaéles acélpengén, és pár kétségbeesett nyöszörgés, végül pedig egy ölelésben részesítem azt, aki nekem a világon az egyik legfontosabb, majd el is tűnhetünk, elfeledve az elmúlt órákat, begyógyítva lelki s testi sebeit. Igen, ez volt az elképzelésem.
Odaérvén lapultam az ajtófélfához, vártam pár percet, eszméletlen óvatosan kukkantottam be a kicsiny helyiségbe a várakozás leteltével. Tényleg nem jöttem rossz helyre, viszont nem akartam azt látni, amit láttam.
- Lám-lám, kedves Lee Minwoo – kuncogott fel az egyik férfi, aki megragadta barátom állát, erősen megrántva húzta közelebb. Min kezei fel volt láncolva, és ha jól láttam, teljesen ki voltak neki sebesedve. Küzdött, és nem adta fel, bármennyire sajgott neki. – Most már meguntad a vergődést?
- Eszem ágában sem lenne… Soha, az életemért se. Te mocsadék, ha egyszer sikerül elengedni ennek a kibaszott bilincsnek, ha a kezemtől kell megszabadulnom, vagy egytől, vagy mindkettőtől, a pokolra küldelek, értetted? – fakadt ki durván, köpte szavait, szemei vérben forogtak. Fortyogott a bosszúvágytól, ahogy én is, legbelül. Rászorítottam a kés nyelére, szemöldökeim összefutottak.
- Hah! Mily’ csodás monológ, Minwoo. Csakhogy a lehető legkevésbé tudsz vele megfélemlíteni – vetett egy undorítóan gúnyos vigyort. Egyre inkább ment fel bennem a pumpa, és úgy voltam vele, hogyha nem lenne önkontrolom, a következő momentumban kirontok, s megkéselem. Nem bírtam nézni. Ekkora férget senki nem baszott világra, az is biztos.
Min fújtatott kettőt, majd kapott is egy hatalmas pofont. Pupilláim már nem csak a gyenge fényviszonyoktól, hanem az aggodalomtól, a dühtől tágultak ki. Egyre jobban nem tudtam magam visszafogni. Ha még egyszer egy rossz ujjal hozzáér, én biztos nem fogok cövekként ácsorogni az ajtóban – jött automatikusan a gondolat. Vészjelzőim csilingeltek a fejemben: tudtam, hogy nem fogja egyikőnk se hegek, nyílt sebek, vérveszteség nélkül megúszni. Ez egy kemény időszak lesz – gondolkodtam továbbra is. Hallottam szinte én magam, ahogy agyamban forognak a kerekek, ahogy a sok eszembe ötlött gondolatfoszlány Forma1-et játszik, a tekervényeken végighajtva.
Megtette azt, ami az legutolsó csepp volt az amúgy is majdnem színültig telt poharamban: lekevert még egyet, majd bele is rúgott jó néhányszor. Minwoo üvöltött a fájdalomtól. Szívem összeszorult az ő fájdalmától, adrenalin szintem felugrott, ahogy idegeim is szakadtak egyre inkább. Kész, többet nem tűrök.
Egy „csatakiáltást” kiengedve magamból rohantam be, egyiküknek esve szurkáltam a kést, ahol csak értem. Mind a négy maradék embert rengeteg vérző lyukkal testükön hagytam a földön, hullájukba bele is rúgtam.
- Mocskos. Férgek. Hogy. Rohadnátok. Meg – rúgtam egyet-egyet mindegyikbe minden szó kiejtése után.
- Eric…? – Félénk, rekedt, elfáradt hang szólalt fel mögöttem. Megfordultam, Minwoo tanácstalan, kérdő, mégis megkönnyebbült, hálás, boldog tekintete engem pásztázott percekig.
- Minwoo, itt vagyok! – léptem eléje, rángatni kezdtem valahogy a láncokat, amik ott tartották. – Ne aggódj, segítek neked!
- Junghyuk… - szisszent fel – Ez fáj. Kérlek, találunk más megoldást, csak ne rángass, mint egy babát.
- Rendben. Ne haragudj – sóhajtottam mélyet. Gondolkodtam, oda se figyeltem, mi történik. Mintha nem lenne külvilág. Figyeltem az agyamban lezajló versenyt, és próbáltam valami hasznosat keresni zugokban.
- Eri–!

Fájdalom. Hasító, égető fájdalom támadott meg. Szemhéjaim felugrottak, pupilláim összeszűkültek, megmerevedett minden izmom néhány pillanatra. Végigfolyt valami a hátamon. A saját vérem volt. Belém fúródott valami. Egy golyó volt a tettes. Minwoo-ra vetettem szemeimet, az övé pedig könnyekkel teltek.
- Énh… - sóhajtottam nehezen -… sajnálom.
Emlékszem, hogy egy kövér könnycsepp gördült végig sebes, kipirult orcáján, végül másodpercekkel később koppantam, majd zuhantam is. Lefelé estem, körülöttem semmi nem volt. Csend, sötét, magány.

Meghaltam. Megöltek.
Lelőttek.
Menteni akartam, de nem sikerült.
Sajnálom, Minwoo.

Insanity [Eric x Minwoo]

Zene

Mun Junghyuk az eredeti nevem, a harmincas éveim közepét súrolom. Általában teljesen más névvel ismernek, ha egyáltalán szükségem van álnévre. Sorozatgyilkos vagyok. Kérésre ölök, mappák szerint. Egyszer viszont olyan ember életét kellett kioltanom, akiét nem igazán szerettem volna. Nem akartam, de kénytelen voltam, ha nem akarok éhen halni, vagy esetleg áldozatom helyett engem nyírjanak ki… De még mindig mar a bűntudat.
- Junghyuk, nézd meg az e-mail-edet! Megjött a következő aktád - kaptam egy telefonhívást egyik héten, mint mindig. Nem is tudom már pontos idejét ennek. Bármennyire akarom, képtelen vagyok a felejtésre.
Egyetlen egy szó nélkül tettem le, a laptopot felnyitva és beindulására várva gondolkodtam: Nő vagy férfi? Fiatal vagy idős? Esetleg velem egykorú? Koreai, mint én, vagy teljesen más nemzetiségű? Volt hozzá valaha közöm?
Az utolsó bennem felötlődő kérdéstől egyenesen megborzongtam. Bárki volt az áldozatom, mindig egy rezzenés nélkül gyilkoltam meg, de ha egy hozzátartozómat kéne… Arra nem tudom, hogy képes lennék-e. Amennyire kiismertem ezt az énem s életem, előfordulhat. Túlságosan megedződtem ehhez. Csak a lelkiismeretemben van emberség… még. Lehet, már az is ki fog belőlem halni, ha ezt így folytatom. Hiányzott a banda.
15 évet hagytunk hátra, nem ment több. Nem voltunk már egy csapat, nem volt összetartás vagy az a szeretet, mint annak idején. Szétváltak útjaink, mindenki másfelé. Senkiről nem hallottam, azt se tudom, mi van velük. Viszont egy ember megmaradt, akivel még tartom a kapcsolatot. Ő nem más, mint Lee Minwoo. Az egyik legjobb barátom a Shinhwa-ból. Bolondos, barátságos, megértő. A legcsodálatosabb ember, akit megismertem. Zenélésünk idején is megvolt ez a „munkám”, ami most is úgy mond életben tart, viszont erről rajtam kívül senki nem tudott. Mindig volt valamiféle indokom, amivel kimagyarázhattam magam abból, mikor kihagytam egy-egy próbát. Igazából pedig vért ontottam.
Bekapcsolt a számítógép, kurzorommal az Internet ikonjára kattintottam. E-mailfiókomra menve vártam, ameddig betöltenek az adatok. Először a képet hozta be. Hunyorítottam, hátha jobban látom.
- Nagyon hasonlít Minwoo-ra – állapítottam meg. Lassan a szöveg is betöltött, olvasni kezdtem.

Név: Lee Minwoo
Születési dátum, hely: 1979. július 28, Dél-Korea
Kor: 35
Jelenlegi lakhely: <cím> Szöul, Dél-Korea
Foglalkozása: korábban a Shinhwa énekes, jelenleg munkanélküli
Családi állapota: egyedülálló

Tudom Junghyuk, ő a legjobb barátod. Viszont kíváncsi vagyok, mennyire vagy bátor.
Emlékszel, holnapután virradó hajnalra! Gondolkodj, mit teszel vele! Ne hagyj nyomokat!

Sok szerencsét!

I. 16. 20:48

Ijedten csaptam le a laptop fedelét, a fejemet fogtam. Miért kéri, hogy öljem meg őt? Hiába akar tesztelni, erre nem kérhet.
- Én ezt nem akarom… - motyogtam magam elé. Már majdnem sírtam és a hajamat téptem volna ki a helyéről.  Meg kell tennem, mert engem fog megölni. Letettem a gépet, és egy sóhajjal kísérve elvonultam a fürdőbe.
- Junghyuk, nem mondhatod vissza! Ez a kötelességed!
- De én nem fogom meggyilkolni a legjobb barátomat!
Már kora reggel felhívtam, hátha elérem nála, hogy visszamondjuk a dolgot, s keressünk egy másik célpontot, akihez semmi nem fűz. Ki akartam menteni magamat ez alól, főleg Minwoo-t.
- Nincs kilépés. Pont – rakta le. Percekig néztem a telefonomat, majd idegességemben a földhöz vágtam. Leesett a hátlapja, akkumulátora valamerre elrepült. Szuszogtam a dühtől. Nem akartam megtenni, nem volt szívem. Kemény 15-16 év veszne oda. Ott volt a banda, meg a magánéletünk, ami végigkísérte ezt a másfél évtizedet. Ugyan feloszlottunk a többiekkel, mentek a saját fejük után, viszont Min kitartott mellettem. Ha jól tudom, ő Hyesung-gal és Andy-vel is tartja a kapcsolatot, de ebben nem vagyok biztos. Viszont abba igen, hogy a mi barátságunk megmaradt. Illetve… ameddig meg nem szakítottam.
Lassan lement a Nap, a tükörbe néztem, óráknak tűnt az a röpke tíz perc, amit a tükör előtt töltöttem, tükörképemmel szemezve. Vettem egy mély levegőt, majd kifújtam.
- Hát akkor… menjünk kinyírni egy barátunkat… - Felkaptam egy pólót meg egy pulóvert, végül a cipőm. Pisztolyom és bicskám már a zsebemben pihent. Így mentem le a garázsba. Autómba pattanva indultam el Minwoo házához. Görcsösen szorítottam a kormánykereket, hajtottam előre. A horizonton a vörös szín dominált, az ég tetején lassan megvillantak a legelső fényes csillagok, fekete háttérrel kontrázva. Besötétedett minden, a nappalt átváltotta az éjszaka. Ez volt a tökéletes időpont.
Leparkoltam, de kissé kifordítottam a járgányt, hogy a végén minél előbb eltűnhessek a helyszínről. Kesztyűt húztam az ujjlenyomatok hátrahagyásának elkerülése végett. Becsöngettem, barátom hamar nyitotta is az ajtót. Nyakamba ugrott, szinte szó szerint. Magához ölelt szorosan.
- Eric! De örülök, hogy látlak! – vigyorgott boldogan. Igyekeztem viszonozni a mosolyt. Beljebb invitáltam, levettem a dzsekim, viszont minden más maradt. Ezt hamar meg is kérdőjelezte – Miért nem kapod le a cipőd? Meleged lesz.
- Épp ez a jó. Fázom – Ez volt a lehető legbénább ürügy, amit bevethettem, mert a házban gőzerővel működtek a radiátorok. De Min rám hagyta. Megrántotta a vállait nevetve – Kaphatok inni valamit?
- Persze, szolgáld ki magad! – indult a konyhába, követtem. Ameddig sorolta, hogy mi közül választhatok, elővettem a zsebkésem, kirántottam a tokból – Szóval, csak enny… ihh… - Mikor irányomba fordult, mellkasában végezte pengéje. Visszafojtódott a lélegzete, először le, majd a szemeimbe nézett – Eh… Erich…
- Bocsáss meg – Kihúztam belőle a „kezdőlöketet”, a lyukra rakva kezét rogyott a földre, a térdeire. El sem tudom mondani, mekkora fájdalom volt ez nekem. Egy vércsepp jelent meg szája szélén, lassan végiggördült ajkain, állán, végül a csempén végezte. Eltettem késem, megtörölve egy törlőrongyban.
- Mhi… Miérth thetted ezt…? – lihegte, sebét markolta, közben testének vörös nedve ki-kibuggyant száján.
- Ez volt a dolgom. Végleg el kell, hogy búcsúzzunk egymástól, Minwoo – Leguggoltam hozzá, ránéztem, végül kissé lesütöttem tekintetemet – Pénzért és az életem miatt tettem azt, amit. Ez lett kiszabva feladatnak. De előtted számtalan embertől vettem el az életét.
- Gyhil… kos… - hörögte csalódva, mérgesen.
- Igen, az vagyok, nem tagadom.
- Végig… hazudtál nekemh...
- A többieknek is – sóhajtottam fel – A Shinhwa ideje alatt is öltem, csak a tudtotok nélkül. Ez nem tartozott rátok. Nem is akartam, hogy rátok tartozzon. Muszáj voltam ölni, most is az vagyok. Az életemmel játszok, akár a kártyalapokkal.
- Teh… hazudtál nekünk… Azt hhittem… megbízhatunk bennedh… mint vezetőh… - vágta hozzám ezeket a szavakat alig hallható hangon, mégis égették a lelkem – Hazug… gyhilkos…
- Sajnálom. Nagyon sajnálom – A nappaliba mentem, elvettem a kanapéról egy párnát. Visszamentem, elfektettem a hideg kövön és rátettem az arcára. Előszedtem pisztolyom, körülbelül bemértem, hol van a homloka. Ahhoz a ponthoz nyomtam a csövet. A díszpárnát használtam hangtompítónak. Mindig hidegvérűen öltem meg embereket, de most eléggé haboztam. Nyöszörgött a párna alatt… végül sírt. Keservesen, amennyire tudott, amennyi ereje megmaradt. Nem akartam megtenni… - Nem akartam… Sajnálom.* - mondtam neki suttogva utolsó szavaimat. Összehúztam a szemeimet, egy hirtelen pillanatban meghúztam a ravaszt. Minwoo összerándult egy szekundumra, majd elengedett. Meghalt. Én öltem meg őt.
Felkeltem, gondolkodtam, hogy levegyem-e a párnát. De végül nem tettem. Nem akartam így látni a arcát. Könnyes, vörös orcáit, homlokán pedig egy lyuk tátong. Nem, nem erre akartam emlékezni. Felkaptam a kabátomat, visszaszálltam a kocsiba. A lehető leggyorsabban elhúztam a csíkot onnét.

Megölték Lee Minwoo-t!

2014. január 18-a reggelén holtan találták otthonában Lee Minwoo-t, a pár hónapja feloszlott Shinhwa volt énekesét. Mellkasán egy szúrás volt látható, ráadásban fejbe is lőtték. Halálának oka feltehetőleg gyilkosság. A rendőrség még nyomoz, azonban semmi jelet nem találtak.
Minwoo 35 évet élt. Sok mindent elért az alatt a 15 év alatt, ameddig idolként dolgozott. Rengetegen rajongtak érte.
Őszinte részvétünket nyilvánítjuk minden rajongónak, hozzátartozóinak meg erőt, kitartást kívánunk!

És így folytatódott az életem.
Minden ugyanolyan maradt. Egy valamit kivéve.
Már senkim se maradt…

*A „Liar” c. szám egyik sora: „I didn’t mean that… I’m sorry.”