Must find [Eric x Minwoo]

 Zene

Meg kell találnom. Igen, muszáj… Nem eshet baja, valami komolyabb. Abba biztosan beledöglenék.
Amennyi helyet tudtam, teljesen feltúrtam. Bármi jó volt, csak épségét tudjam vele megvédeni. Egy egyszerű konyhakést ragadtam ki a fiókból, felkapva a cipőm és a dzsekim hagytam el a házamat.
Pontosan tudtam, merre kell menni. Követtem még azt a járművet. Abba az irányba loholtam, ahogy csak tudtam. Nem voltam formában, az egészségem alábbhagyott a folytonos stresszelés és aggódás miatt, fáradt is voltam, aligha aludtam nyolc órát összesen négy nap leforgása alatt. De ezek mind nem tartottak vissza.
- Ne aggódj, Min… - lihegtem, csendesen – Meg foglak… találni.

Elveszett voltam, benső énem, mint valami eltévedt, magányos kisgyerek, aki elvesztette szüleinek nyomát. Azt se tudtam, mit is fogok tenni, hogy fogom őt megmenteni, vagy megvédeni egyáltalán. Forrófejűen indultam neki az útnak, közben azt se gondoltam végig teljesen, hogy mi lesz a tervem. Odamegyek, és szarrá késelem őket? Ez lenne a nagy mentőakcióm? Ezzel nem sokra mennék, sőt, meg is ölnének, lehet, Minwoo-nak még nagyobb bántódása esnék. Abba belegondolván, hogy előfordulhat, hogy előttem halálra verik, esetleg brutálisan meggyilkolják, torkomban kialakult az éktelenkedő gombóc, ami jóval nehezítette lélegzetvételeimet futás közben. Minden erőmmel azon voltam, hogy erőszakosan kipusztítsam onnét. Viszont egyre több rossz, depresszív gondolat jutott eszembe, ami nehezítette ezt a folyamatot. Végül ügyet se vetettem rá, ugyanúgy siettem célom felé: legjobb barátomat kell kimenekíteni a földi pokolból.

A horizonton lassacskán vánszorgott le az egyre inkább elvörösödő, narancssárgás színre változó Nap, különböző színekre festegetve az eget láthatatlan, óriási ecsetével. Alul élénkpirosan villogott, ami átment narancsba, citromba. Ez elfakult, kékbe váltott, egyre sötétebbe, majd minden színt elnyelt a sötétség, a fekete csúcspont, egy-két csillaggal itt-ott megszórva. A fényt felváltotta a félhomály, s az azt eltorzító éjszaka, hideg, szinte ébenfeketébe torkolló, sötétkék burok vette körbe a vidéket. Felgyúlt pár lámpa a kihalt utcán, gyér, gyenge fényt szórva a járókelőknek, esetleges autóknak, buszoknak. De az úton semmi és senki nem haladt végig, csak én. Apokalipszis utáni holtcsend. Éles jobbkanyart véve toporzékoltam be egy egyre inkább elhomályosodó falú sikátorba. Tekintetem jobbra-balra ugrálva kitartóan kereste a bejáratot, ami barátomhoz vezet el. Megragadtam a legelső ajtó kilincsét, amit megpillantottam, berontottam. Nagyot csapódott mögöttem, amit pár másodperccel később iszonyatmód megbántam. Most ha meghallottak, akkor oda is veszett minden, amit vissza akartam szerezni. De valamilyen Isteni beavatkozás miatt, mindez nem történt meg. Némaság, üresség.
Macskaként lopakodva haladtam a linóleumpadlóval beterített keskeny, omladozó falú folyosón, haladva egy kis fényforrás felé, ahonnan egyre jobban erősödő kiabálás, ordítások, fájdalmas felnyögések hangja hallatszódott. Összepacsiztam magammal tudat alatt, mert azt hiszem, megtaláltam, amit annyira kerestem. A tüdőmet kiköptem szinte, de nem tévesztettem házszámot. Már most tudtam, hogy fegyveremre mások vére fog tapadni, meg fog bódítani a kissé vasas aroma, a bordó folyadék csordogálása a borotvaéles acélpengén, és pár kétségbeesett nyöszörgés, végül pedig egy ölelésben részesítem azt, aki nekem a világon az egyik legfontosabb, majd el is tűnhetünk, elfeledve az elmúlt órákat, begyógyítva lelki s testi sebeit. Igen, ez volt az elképzelésem.
Odaérvén lapultam az ajtófélfához, vártam pár percet, eszméletlen óvatosan kukkantottam be a kicsiny helyiségbe a várakozás leteltével. Tényleg nem jöttem rossz helyre, viszont nem akartam azt látni, amit láttam.
- Lám-lám, kedves Lee Minwoo – kuncogott fel az egyik férfi, aki megragadta barátom állát, erősen megrántva húzta közelebb. Min kezei fel volt láncolva, és ha jól láttam, teljesen ki voltak neki sebesedve. Küzdött, és nem adta fel, bármennyire sajgott neki. – Most már meguntad a vergődést?
- Eszem ágában sem lenne… Soha, az életemért se. Te mocsadék, ha egyszer sikerül elengedni ennek a kibaszott bilincsnek, ha a kezemtől kell megszabadulnom, vagy egytől, vagy mindkettőtől, a pokolra küldelek, értetted? – fakadt ki durván, köpte szavait, szemei vérben forogtak. Fortyogott a bosszúvágytól, ahogy én is, legbelül. Rászorítottam a kés nyelére, szemöldökeim összefutottak.
- Hah! Mily’ csodás monológ, Minwoo. Csakhogy a lehető legkevésbé tudsz vele megfélemlíteni – vetett egy undorítóan gúnyos vigyort. Egyre inkább ment fel bennem a pumpa, és úgy voltam vele, hogyha nem lenne önkontrolom, a következő momentumban kirontok, s megkéselem. Nem bírtam nézni. Ekkora férget senki nem baszott világra, az is biztos.
Min fújtatott kettőt, majd kapott is egy hatalmas pofont. Pupilláim már nem csak a gyenge fényviszonyoktól, hanem az aggodalomtól, a dühtől tágultak ki. Egyre jobban nem tudtam magam visszafogni. Ha még egyszer egy rossz ujjal hozzáér, én biztos nem fogok cövekként ácsorogni az ajtóban – jött automatikusan a gondolat. Vészjelzőim csilingeltek a fejemben: tudtam, hogy nem fogja egyikőnk se hegek, nyílt sebek, vérveszteség nélkül megúszni. Ez egy kemény időszak lesz – gondolkodtam továbbra is. Hallottam szinte én magam, ahogy agyamban forognak a kerekek, ahogy a sok eszembe ötlött gondolatfoszlány Forma1-et játszik, a tekervényeken végighajtva.
Megtette azt, ami az legutolsó csepp volt az amúgy is majdnem színültig telt poharamban: lekevert még egyet, majd bele is rúgott jó néhányszor. Minwoo üvöltött a fájdalomtól. Szívem összeszorult az ő fájdalmától, adrenalin szintem felugrott, ahogy idegeim is szakadtak egyre inkább. Kész, többet nem tűrök.
Egy „csatakiáltást” kiengedve magamból rohantam be, egyiküknek esve szurkáltam a kést, ahol csak értem. Mind a négy maradék embert rengeteg vérző lyukkal testükön hagytam a földön, hullájukba bele is rúgtam.
- Mocskos. Férgek. Hogy. Rohadnátok. Meg – rúgtam egyet-egyet mindegyikbe minden szó kiejtése után.
- Eric…? – Félénk, rekedt, elfáradt hang szólalt fel mögöttem. Megfordultam, Minwoo tanácstalan, kérdő, mégis megkönnyebbült, hálás, boldog tekintete engem pásztázott percekig.
- Minwoo, itt vagyok! – léptem eléje, rángatni kezdtem valahogy a láncokat, amik ott tartották. – Ne aggódj, segítek neked!
- Junghyuk… - szisszent fel – Ez fáj. Kérlek, találunk más megoldást, csak ne rángass, mint egy babát.
- Rendben. Ne haragudj – sóhajtottam mélyet. Gondolkodtam, oda se figyeltem, mi történik. Mintha nem lenne külvilág. Figyeltem az agyamban lezajló versenyt, és próbáltam valami hasznosat keresni zugokban.
- Eri–!

Fájdalom. Hasító, égető fájdalom támadott meg. Szemhéjaim felugrottak, pupilláim összeszűkültek, megmerevedett minden izmom néhány pillanatra. Végigfolyt valami a hátamon. A saját vérem volt. Belém fúródott valami. Egy golyó volt a tettes. Minwoo-ra vetettem szemeimet, az övé pedig könnyekkel teltek.
- Énh… - sóhajtottam nehezen -… sajnálom.
Emlékszem, hogy egy kövér könnycsepp gördült végig sebes, kipirult orcáján, végül másodpercekkel később koppantam, majd zuhantam is. Lefelé estem, körülöttem semmi nem volt. Csend, sötét, magány.

Meghaltam. Megöltek.
Lelőttek.
Menteni akartam, de nem sikerült.
Sajnálom, Minwoo.