Féltem Eric-től. Mindig is rettegtem tőle legbelül. Sokszor
ölelkeztünk mindenki előtt, mintha nem lenne semmi baj. Azt hitték a többiek,
hogy rendben van köztünk minden. Mintha ő lenne az apám. Nem így volt. Sose
volt így. Saját magamnak hazudtam egy jó darabig. Úgy tudtam, hogy megjavulhat
köztünk ez. Nem történt meg.
- Ő csak az enyém! – üvöltötte, és egy méretes pofonnal a földre küldött. Arcomat fogtam, egy szót se szóltam, csak sziszegtem fájdalmasan – Megértetted? Ne menj a közelébe!
- Eric, ő a csapattársam… Ahogy neked is – néztem rá. Belém rúgott egyet, mint
egy döglött kutyába.
- Ne mentegetőzz, Choongjae! Ezzel nem segítesz magadon.
- E-Eric…
- Fogd be! – Cipőjét megint felém lendítette, egyenesen a gyomromba. Felnyögtem, azonnal odafogtam. Segítségért akartam kiáltani, de egy hang se jött ki a torkomon. Nyöszörögtem, ez viszont egy csöppet se hatotta meg – Hiába küzdesz, senki nincs itthon. Csak mi ketten – eresztett el egy gonosz vigyort. Megfogta ingem gallérját, felhúzott. Lábaim kicsit felemelkedtek a padlótól. Úgy tartott, hogy ránézhessek. Egyenesen ördögi vággyal fűtött szemeibe – Tanuld meg, hogyha egy rossz ujjal hozzáérsz Hyesunghoz, ki foglak belezni. Világos? – Megrángatott, én pedig csendesen tűrtem. Fejem is rázkódott vele együtt, teljesen megszédültem.
- Nem teheted ezt… Nincs jogod hozzá – Nem néztem rá. Csak beszéltem, alig hallhatóan. Minden erejéből a padlóhoz vágott, oldalamra érkezve. Mintha búcsút kellett volna intenem bordáimnak. De nem tudom, mim tört el, vagy mim nem tört el. Rúgott még egyet, még egyet, ameddig már nem ordítottam a fájdalomtól. Egy pillanatra megállt, idegesen fújtatott.
- Hogy mersz ellenkezni? A vezetőd vagyok! – köpte szavait felém, megint erőset ütött belém bakancsával.
- H-hyung… ez fáj… - nyüszítettem már zokogva, de nem mintha ez akkora szöget ütött volna a fejében. Röhögve folytatta. Igazi pszichopata lett belőle. Meg akarta szerezni Hyesung-ot. De nem gondoltam volna, hogy ilyen beteg módon, hogy képes engem agyonverni. Így akart ráébreszteni, hogy Pilkyo az övé. De miért nem lehet ez nyugodtan megoldani? Miért rontja el köztünk azt a falatnyi jóindulatot?
Püfölt, rugdosott, mint egy hullát, és hiába minden könyörgésem, könnyem, nem hagyta abba. Sőt, egyre jobban bántott.
- Élvezed? Tényleg jó ötlet Hyesung-ot levenned a lábáról?!
- E-Eric, állj le… - könyörögtem, visszafojtva, miután a hasamat bántalmazta sokadik alkalommal.
- Miért akarod, hogy leálljak? Jó érzés nézni, ahogy kérlelsz.
- Hyung…
- Folytasd – vigyorgott. Lehajolt, megfogta hajat, felhúzott attól fogva. Nagyon fájt.
- Kérlek… Hyung…
- Imádom ezt hallani. Könyörögj még.
- Te beteg vagy! – kiabálni akartam, de nem jött össze. Alig tudtam kinyögni egy normális emberi mondatot. De mégis értette. Ezt onnan derítettem, ki egyre idegesebb szikrákat szórt a tekintete, és még erősebben rúgott, püfölt. Kiszakadt mindenem, annyira sajgott a testem tőle. Megint megfogta a felsőm, felemelt az ő magasságába.
- Beteg vagyok? Őrült? Pszichopata? Más szinonima esetleg még jutott eszedbe valahol mélyen?
- Igen. Képzeld igen – feleseltem vissza. Nem volt jó ötlet. Ökölbeszorult még jobban a keze ingemet fogva, elengedett az egyikkel. Egy kézzel tartott. Meglendítette, és ereje megérződött arcomon. Erős volt, kegyetlen. Az orromat is hallottam roppanni, lassan eleredt vére. Végigfolyt ajkaimon, megérezhettem ízét. Egyre jobban féltem, és kattogtam azon, hogy kórházba kerülök egy idióta miatt, aki nem más, mint a leader-em. Köpködtem fel a vért, először kis adagot.
- Tényleg őrült vagyok, Jinnie? Hm? – kérdezte ismét – Milyen nagy lett a pofád hirtelen. De szétverem, ha akarod. Máris nem lesz annyi bátorságod megszólalni. Sőt, nem is lesz lehetőséged – sziszegte fogai között az arcomba – Minél előbb meg akarom gátolni, hogy ne tudj Hyesung-gal érintkezni. Kidobjalak a bandából? Kihagyjuk mindenből? Írassunk át máshova? Vagy esetleg kórházba kerítselek? Inkább a halál? Mit szeretnél?
- Elmebeteg vagy, Junghyuk. Nem vagy normális… - motyogtam rekedtesen, rettegve.
- Folytasd. Nyírd ki magad minél előbb. Azt akarod?
- Nem akarok meghalni… - kezdtem el szipogni. A vért teljesen felszívtam, így torkomban megérezhettem vasas ízét.
- Akkor befoghatnád a lepcses szádat, Choongjae! Különben tényleg az intenzíven kötsz ki – fenyegetett. Kifakadtam zokogásban. Már rettegtem Eric-től.
- Nem vagy normális… Téged el kéne vinni egy pszichológushoz. Nem vagy normális… - hajtogattam ezeket folyamatosan, elfojtott hangon – Épp egy fiatalabb csapattársad vered agyon, nincs kint a négy kereked!
- Kussolj! – Ököllel lekevert nekem még egyet, megint reccsent az orrom. Számon is felszakadt a bőr. Ott is kezdett szivárogni nedvem, lefolyt az államon, lecsöppent a földre. Egy kisebb tócsa alakult már ki felsőmön és a parkettán egyaránt. Egynél nem állt le. Adott egy újabbat, ezúttal a túloldalról. Hiába nyöszörögtem könyörögve, nem foglalkozott fájdalmaimmal. Lebaszott – szó szerint – a földre, elvonult a szobából. Úgy feküdtem ott, mint egy félholt. Köhögtem fel még több vért, egyre többet. Éreztem, hogy kissé sápadok hiányától. Eric idegesen toporogva jött vissza, megint megragadt egy kézzel, felhúzott magához. Valamit szorított a másik kezében. Lenéztem. Nem kellett volna… Egy éles konyhai kés volt nála.
- T-Te mit akarsz azzal kezdeni? – kérdeztem könnyeimet nyelve.
- Junjin, elegem van belőled. Örökre elegem lett belőled – Felemelte azt a kezét, amivel nem engem tartott, és egyenesen belém vezette a borotvaéles pengét. Kitágultak a pupilláim, a szemeimmel együtt. Az eddig lassan csordogáló vér a számból még jobban megindult – Így legalább leszállsz Sungie-ról. Ő az enyém, csak az enyém! Megértetted?! – morogta pszicho hangnemben a fülembe. Kihúzta, megint belém nyomtam, ezúttal a hasamba. A lehető leghangosabban nyögtem fel a fájdalomtól. Ezt folytatta, különböző pontokon. Mindenhol véreztem, lassan egy csepp sem maradt bennem – Életre nem való féreg vagy – vágta hozzám. Forgott velem a világ, rosszul voltam a nagy vérveszteségtől, ráadásul a látványát sem bírom gyomorral. Mindenből hármat láttam, erőm se maradt sok. A vörös folyadékkal díszített kést a torkomhoz emelte, kicsit hozzányomta. Visszatartottam egy pillanatra a levegőt, elkapott a sokk.
- Kérlek… n-ne tedd… - zokogtam minden erőmből, amennyi megmaradt bennem. Meg fog ölni, örökre elbúcsúzhatsz ettől a 15 évtől – súgta egy hang a fejemben.
- Soha nem kedvtelek, Choongjae. Pusztulj.
Csak egy mozdulat volt. Csak egyetlen egy. Penge végig a torkon, légcső és fővéna elszakad, vér ömlik, mintha dézsából öntenék. Egy erőteljes felhörgés az áldozat torkából, és máris elernyed teste.
És kész… meghaltam. Nem szenvedtem, nem vertek, nem gyilkoltak. Béke volt, s nyugalom.
- Ne mentegetőzz, Choongjae! Ezzel nem segítesz magadon.
- E-Eric…
- Fogd be! – Cipőjét megint felém lendítette, egyenesen a gyomromba. Felnyögtem, azonnal odafogtam. Segítségért akartam kiáltani, de egy hang se jött ki a torkomon. Nyöszörögtem, ez viszont egy csöppet se hatotta meg – Hiába küzdesz, senki nincs itthon. Csak mi ketten – eresztett el egy gonosz vigyort. Megfogta ingem gallérját, felhúzott. Lábaim kicsit felemelkedtek a padlótól. Úgy tartott, hogy ránézhessek. Egyenesen ördögi vággyal fűtött szemeibe – Tanuld meg, hogyha egy rossz ujjal hozzáérsz Hyesunghoz, ki foglak belezni. Világos? – Megrángatott, én pedig csendesen tűrtem. Fejem is rázkódott vele együtt, teljesen megszédültem.
- Nem teheted ezt… Nincs jogod hozzá – Nem néztem rá. Csak beszéltem, alig hallhatóan. Minden erejéből a padlóhoz vágott, oldalamra érkezve. Mintha búcsút kellett volna intenem bordáimnak. De nem tudom, mim tört el, vagy mim nem tört el. Rúgott még egyet, még egyet, ameddig már nem ordítottam a fájdalomtól. Egy pillanatra megállt, idegesen fújtatott.
- Hogy mersz ellenkezni? A vezetőd vagyok! – köpte szavait felém, megint erőset ütött belém bakancsával.
- H-hyung… ez fáj… - nyüszítettem már zokogva, de nem mintha ez akkora szöget ütött volna a fejében. Röhögve folytatta. Igazi pszichopata lett belőle. Meg akarta szerezni Hyesung-ot. De nem gondoltam volna, hogy ilyen beteg módon, hogy képes engem agyonverni. Így akart ráébreszteni, hogy Pilkyo az övé. De miért nem lehet ez nyugodtan megoldani? Miért rontja el köztünk azt a falatnyi jóindulatot?
Püfölt, rugdosott, mint egy hullát, és hiába minden könyörgésem, könnyem, nem hagyta abba. Sőt, egyre jobban bántott.
- Élvezed? Tényleg jó ötlet Hyesung-ot levenned a lábáról?!
- E-Eric, állj le… - könyörögtem, visszafojtva, miután a hasamat bántalmazta sokadik alkalommal.
- Miért akarod, hogy leálljak? Jó érzés nézni, ahogy kérlelsz.
- Hyung…
- Folytasd – vigyorgott. Lehajolt, megfogta hajat, felhúzott attól fogva. Nagyon fájt.
- Kérlek… Hyung…
- Imádom ezt hallani. Könyörögj még.
- Te beteg vagy! – kiabálni akartam, de nem jött össze. Alig tudtam kinyögni egy normális emberi mondatot. De mégis értette. Ezt onnan derítettem, ki egyre idegesebb szikrákat szórt a tekintete, és még erősebben rúgott, püfölt. Kiszakadt mindenem, annyira sajgott a testem tőle. Megint megfogta a felsőm, felemelt az ő magasságába.
- Beteg vagyok? Őrült? Pszichopata? Más szinonima esetleg még jutott eszedbe valahol mélyen?
- Igen. Képzeld igen – feleseltem vissza. Nem volt jó ötlet. Ökölbeszorult még jobban a keze ingemet fogva, elengedett az egyikkel. Egy kézzel tartott. Meglendítette, és ereje megérződött arcomon. Erős volt, kegyetlen. Az orromat is hallottam roppanni, lassan eleredt vére. Végigfolyt ajkaimon, megérezhettem ízét. Egyre jobban féltem, és kattogtam azon, hogy kórházba kerülök egy idióta miatt, aki nem más, mint a leader-em. Köpködtem fel a vért, először kis adagot.
- Tényleg őrült vagyok, Jinnie? Hm? – kérdezte ismét – Milyen nagy lett a pofád hirtelen. De szétverem, ha akarod. Máris nem lesz annyi bátorságod megszólalni. Sőt, nem is lesz lehetőséged – sziszegte fogai között az arcomba – Minél előbb meg akarom gátolni, hogy ne tudj Hyesung-gal érintkezni. Kidobjalak a bandából? Kihagyjuk mindenből? Írassunk át máshova? Vagy esetleg kórházba kerítselek? Inkább a halál? Mit szeretnél?
- Elmebeteg vagy, Junghyuk. Nem vagy normális… - motyogtam rekedtesen, rettegve.
- Folytasd. Nyírd ki magad minél előbb. Azt akarod?
- Nem akarok meghalni… - kezdtem el szipogni. A vért teljesen felszívtam, így torkomban megérezhettem vasas ízét.
- Akkor befoghatnád a lepcses szádat, Choongjae! Különben tényleg az intenzíven kötsz ki – fenyegetett. Kifakadtam zokogásban. Már rettegtem Eric-től.
- Nem vagy normális… Téged el kéne vinni egy pszichológushoz. Nem vagy normális… - hajtogattam ezeket folyamatosan, elfojtott hangon – Épp egy fiatalabb csapattársad vered agyon, nincs kint a négy kereked!
- Kussolj! – Ököllel lekevert nekem még egyet, megint reccsent az orrom. Számon is felszakadt a bőr. Ott is kezdett szivárogni nedvem, lefolyt az államon, lecsöppent a földre. Egy kisebb tócsa alakult már ki felsőmön és a parkettán egyaránt. Egynél nem állt le. Adott egy újabbat, ezúttal a túloldalról. Hiába nyöszörögtem könyörögve, nem foglalkozott fájdalmaimmal. Lebaszott – szó szerint – a földre, elvonult a szobából. Úgy feküdtem ott, mint egy félholt. Köhögtem fel még több vért, egyre többet. Éreztem, hogy kissé sápadok hiányától. Eric idegesen toporogva jött vissza, megint megragadt egy kézzel, felhúzott magához. Valamit szorított a másik kezében. Lenéztem. Nem kellett volna… Egy éles konyhai kés volt nála.
- T-Te mit akarsz azzal kezdeni? – kérdeztem könnyeimet nyelve.
- Junjin, elegem van belőled. Örökre elegem lett belőled – Felemelte azt a kezét, amivel nem engem tartott, és egyenesen belém vezette a borotvaéles pengét. Kitágultak a pupilláim, a szemeimmel együtt. Az eddig lassan csordogáló vér a számból még jobban megindult – Így legalább leszállsz Sungie-ról. Ő az enyém, csak az enyém! Megértetted?! – morogta pszicho hangnemben a fülembe. Kihúzta, megint belém nyomtam, ezúttal a hasamba. A lehető leghangosabban nyögtem fel a fájdalomtól. Ezt folytatta, különböző pontokon. Mindenhol véreztem, lassan egy csepp sem maradt bennem – Életre nem való féreg vagy – vágta hozzám. Forgott velem a világ, rosszul voltam a nagy vérveszteségtől, ráadásul a látványát sem bírom gyomorral. Mindenből hármat láttam, erőm se maradt sok. A vörös folyadékkal díszített kést a torkomhoz emelte, kicsit hozzányomta. Visszatartottam egy pillanatra a levegőt, elkapott a sokk.
- Kérlek… n-ne tedd… - zokogtam minden erőmből, amennyi megmaradt bennem. Meg fog ölni, örökre elbúcsúzhatsz ettől a 15 évtől – súgta egy hang a fejemben.
- Soha nem kedvtelek, Choongjae. Pusztulj.
Csak egy mozdulat volt. Csak egyetlen egy. Penge végig a torkon, légcső és fővéna elszakad, vér ömlik, mintha dézsából öntenék. Egy erőteljes felhörgés az áldozat torkából, és máris elernyed teste.
És kész… meghaltam. Nem szenvedtem, nem vertek, nem gyilkoltak. Béke volt, s nyugalom.
