You drive me crazy... [part 2, END]

Zene

„Kedves B.A.P!

Mire ezt elolvassák, már messze járunk. Igen, járunk. Himchan és én teszünk egy kis kirándulást. Hogy ki is vagyok én? Egy üldözés áldozata, egy ártatlan szerelem tárgya, ami a végén nagyon rosszul sült el. Kim Himchan nem jött rá tetteinek jelentőségére, ezért most megtanulja a leckét. Egy életre belevésem nevemet nyugodt közegetekbe, és remélem, mindenki okul belőle.
Jól ismertek, nagyon jól. Nem tűnt fel, hogy csapattársatok megváltozott az utóbbi időben? Hanyagolja a munkáját, folyton másfelé jár az esze. Fogadunk, hogy észrevettétek. Volt egy érzelmi sebe, aminek az okozója én voltam. Talán már könnyebben felismertek. Mire rájöttök a rejtély kulcsára, Himchan megtalálta végső nyugalmát. Minden jót, sok sikert továbbra is, öttagú együttesként!”

Egy hete gyászol Korea és szinte az egész bolygó. Szeretett idoluk halálhíre hirtelen sújtott le a világra, azóta se dolgozták fel. A banda feloszlásukat tervezgeti, én meg bármilyen hozzászólás nélkül követtem az eseményeket. Bárcsak érezhetném a fájdalmukat, a keserű szomorúságot, ami a szívüket mardossa. Hiába gyilkoltam először életemben, semmi lelkiismeret-furdalás nem rontotta életemet. Legalább is azt hittem…
Tudtam, hogy örökre végeztem vele. Tudtam nagyon jól, hogy megszabadultam tőle. Mégis éreztem, hogy figyel. Lehet őrültségnek hangzik, de nem hagy nyugtot az egész utóbbi pár napban. Mintha valamelyik sarokban állna, s le akarna csapni. Szuggerál azokkal a barna szemeivel, amik az életem végéig beleégtek a tudatomba. Akkor éreztem legelőször félelmet. Rettegtem attól a valamitől, amit úgy hívnak, hogy halálfélelem. Minden pillanatban rám tört, és nem akart békén hagyni. Kezdtem beleőrülni… Mentem terápiára, pszichológushoz… Semmi nem használt. Bámult. Követett. Még holtan is, mint a lidérc kegyetlen angyala. Tényleg féltem…
Egy nap viszont elértem egy bizonyos szintet. Rémálom rémálmot követ, paranoiám egyre csak nőtt és fokozódott. Lassan saját magamat könyveltem el komplett őrültnek. Mikor az utcán voltam, kétségbeesetten kapkodtam a fejemet ide-oda. Még több szempár bámulását éreztem magamon. Mint ha lefigyelnének. Tudják, ki vagyok. Mindenki lenyomoz, mindenki ellenem van!
- Hagyjanak békén! – sikítottam fel az éjszaka közepén, teljesen leizzadva pattantam fel. Lihegtem, légszomjam fojtogatott. Körbenéztem, egy árva lélek sem volt a csöpp szobában. Kikeltem az ágyból, kiindultam. Amint a folyósra értem, recsegést hallottam, azt hittem, elvisz a szívroham. Csak a padló volt, nyugi… - gondoltam magamban. Vagy talán mégse vagyok egyedül?
Igyekeztem nem foglalkozni ezekkel a gondolatokkal, amiket már nap mint nap felteszek magamnak. Azonban választ sose kapok. Tényleg tudatnom kellett magammal: nem menekülhetek. A múlt heti történések tudathasadást okoztak, mindenfélét látok: ahogy Himchan felgyullad; ahogy megtalálnak a rendőrök, és magukkal visznek; ahogy darabokra szaggatnak a dühös, bosszúszomjas rajongók… a saját halálomat, amit én okoztam. A hangok se maradhattak ki az életemből, pedig jobban megvagyok nélkülük, köszönöm. „Mit csináltál?” „A pokolban fogsz elrohadni!” „Halálbüntetést érdemelsz egy idol megöléséért!” „Remélem, álmatlan éjszakáid lesznek ezután!” Ami legtöbbször visszatért, az a haldokló ulzzang legutolsó segítséget kérő, fájdalommal teli kiáltása volt. Olykor-olykor az ő hangja is megszólalt: „Így jobb lett?” „Jó érzés volt megölni, te hülye ribanc?!” Elég!! Nem ártottam senkinek! Na jó, több millió ember kedvencét gyújtottam fel egy autóban, de teljesen öncélú volt! Nem érdekel más fájdalma, a legfontosabb, hogy magamat szabadítottam fel.
Kit akarok hülyíteni? Be kellett látnom, hogy nem könnyítettem a lelkemen. Az első pár napban még jobb érzéssel jártam-keltem, de most… Betelt a pohár. Dühös voltam magamra, haragudtam. Úgy éreztem összeroppanok a nehéz súly alatt, nem akartam ezt folytatni. Feladtam… teljesen.
Könnyeimnek utat engedtem, halkan végigfolytak az arcomon, közben a szekrényhez rohantam. Alig láttam, de ki tudtam tapogatni amit kerestem: egy kötél, egyszerű hurokkal a végén. Elégedetten elmosolyodtam. Végre, nekem se lesz több bajom. Megragadtam, visszatértem hálószobám magányába, Előszedtem egy darab papírt és tollat, írni kezdtem rá:

„Sajnálom, hogy csalódást okoztam. Sajnálom, hogy öltem. Azt hittem, erős leszek ezután, de nem. Soha többet nem kell gondolkodnom tettem súlyán. Akitől a legjobban bocsánatot kell kérnem, az Himchan. Megöltelek. Igen, én voltam, és most már nem titkolom. De már nem vonhattok felelősségre. Végeztem.”

Eldobtam az íróeszközt valamerre, kihúztam székemet az asztal mögül. Felpillantottam a plafonra, még mindig ott volt a két kampó, amin még a hintám lógott fiatalkoromban. Mennyi emlék eszembe jutott, de mennyi… Nem tudtam mosolyogni, csak cselekedtem: felálltam a székre, rákötöttem a kampó végére a kötelet, a hurkot a nyakamba akasztottam. Szorítottam az anyagon kissé, de még nem tettem semmit. Már akkor kezdett megfojtani, de még nem volt az igazi. A lábaimat bámultam, amik lassan kirúgják alólam a széket. Lehunytam a szemeimet, közben könnyeim még mindig csordogáltak. Minden pillanat, jó és rossz is lepergett előttem, akár a homokszemek. Amikor Himchan-nal együtt töltött idők következtek, hirtelen minden lelassult: a veszekedések, az összebújások, minden csókunk és együttlétünk… ott volt minden. Ott volt mindenem. Hatalmas sóhaj hagyta el számat, jobb lábammal leléptem az instabil székről, így nyakam köré szorult legvégső gyilkosom. Tehetetlenül vergődtem a levegőben, markolva az anyagot, mint aki menekülni próbál. Mondjuk megfordult a fejemben, hogy ez lehet baromság, amit csinálok. De nem. Nem akartam többé fájdalmakkal élni. Így végül hagytam magam, és nem mozdultam többet. Végre megnyugodhattam. Örökre. Láthattam őt is. Mosolygott, felém nyújtotta a kezét, én meg megragadtam. Boldogok lehetünk…

Tegnap éjszaka megtalálták Kim Himchan(†24) gyilkosát, az illető egy húszas éveinek elejét járó lány. Az illetőt holtan találták, édesanyja talált rá. Az asztalán ott volt búcsúlevele, ahol bevallotta bűnét, de már nem a rendőrség már nem szabhat neki büntetést. Két nap múlva temeti a családja, akiket lesokkolta a lány halála és súlyos tette. Egy hét múlva lett volt 21 – mondta az anya…