Must find [Eric x Minwoo]

 Zene

Meg kell találnom. Igen, muszáj… Nem eshet baja, valami komolyabb. Abba biztosan beledöglenék.
Amennyi helyet tudtam, teljesen feltúrtam. Bármi jó volt, csak épségét tudjam vele megvédeni. Egy egyszerű konyhakést ragadtam ki a fiókból, felkapva a cipőm és a dzsekim hagytam el a házamat.
Pontosan tudtam, merre kell menni. Követtem még azt a járművet. Abba az irányba loholtam, ahogy csak tudtam. Nem voltam formában, az egészségem alábbhagyott a folytonos stresszelés és aggódás miatt, fáradt is voltam, aligha aludtam nyolc órát összesen négy nap leforgása alatt. De ezek mind nem tartottak vissza.
- Ne aggódj, Min… - lihegtem, csendesen – Meg foglak… találni.

Elveszett voltam, benső énem, mint valami eltévedt, magányos kisgyerek, aki elvesztette szüleinek nyomát. Azt se tudtam, mit is fogok tenni, hogy fogom őt megmenteni, vagy megvédeni egyáltalán. Forrófejűen indultam neki az útnak, közben azt se gondoltam végig teljesen, hogy mi lesz a tervem. Odamegyek, és szarrá késelem őket? Ez lenne a nagy mentőakcióm? Ezzel nem sokra mennék, sőt, meg is ölnének, lehet, Minwoo-nak még nagyobb bántódása esnék. Abba belegondolván, hogy előfordulhat, hogy előttem halálra verik, esetleg brutálisan meggyilkolják, torkomban kialakult az éktelenkedő gombóc, ami jóval nehezítette lélegzetvételeimet futás közben. Minden erőmmel azon voltam, hogy erőszakosan kipusztítsam onnét. Viszont egyre több rossz, depresszív gondolat jutott eszembe, ami nehezítette ezt a folyamatot. Végül ügyet se vetettem rá, ugyanúgy siettem célom felé: legjobb barátomat kell kimenekíteni a földi pokolból.

A horizonton lassacskán vánszorgott le az egyre inkább elvörösödő, narancssárgás színre változó Nap, különböző színekre festegetve az eget láthatatlan, óriási ecsetével. Alul élénkpirosan villogott, ami átment narancsba, citromba. Ez elfakult, kékbe váltott, egyre sötétebbe, majd minden színt elnyelt a sötétség, a fekete csúcspont, egy-két csillaggal itt-ott megszórva. A fényt felváltotta a félhomály, s az azt eltorzító éjszaka, hideg, szinte ébenfeketébe torkolló, sötétkék burok vette körbe a vidéket. Felgyúlt pár lámpa a kihalt utcán, gyér, gyenge fényt szórva a járókelőknek, esetleges autóknak, buszoknak. De az úton semmi és senki nem haladt végig, csak én. Apokalipszis utáni holtcsend. Éles jobbkanyart véve toporzékoltam be egy egyre inkább elhomályosodó falú sikátorba. Tekintetem jobbra-balra ugrálva kitartóan kereste a bejáratot, ami barátomhoz vezet el. Megragadtam a legelső ajtó kilincsét, amit megpillantottam, berontottam. Nagyot csapódott mögöttem, amit pár másodperccel később iszonyatmód megbántam. Most ha meghallottak, akkor oda is veszett minden, amit vissza akartam szerezni. De valamilyen Isteni beavatkozás miatt, mindez nem történt meg. Némaság, üresség.
Macskaként lopakodva haladtam a linóleumpadlóval beterített keskeny, omladozó falú folyosón, haladva egy kis fényforrás felé, ahonnan egyre jobban erősödő kiabálás, ordítások, fájdalmas felnyögések hangja hallatszódott. Összepacsiztam magammal tudat alatt, mert azt hiszem, megtaláltam, amit annyira kerestem. A tüdőmet kiköptem szinte, de nem tévesztettem házszámot. Már most tudtam, hogy fegyveremre mások vére fog tapadni, meg fog bódítani a kissé vasas aroma, a bordó folyadék csordogálása a borotvaéles acélpengén, és pár kétségbeesett nyöszörgés, végül pedig egy ölelésben részesítem azt, aki nekem a világon az egyik legfontosabb, majd el is tűnhetünk, elfeledve az elmúlt órákat, begyógyítva lelki s testi sebeit. Igen, ez volt az elképzelésem.
Odaérvén lapultam az ajtófélfához, vártam pár percet, eszméletlen óvatosan kukkantottam be a kicsiny helyiségbe a várakozás leteltével. Tényleg nem jöttem rossz helyre, viszont nem akartam azt látni, amit láttam.
- Lám-lám, kedves Lee Minwoo – kuncogott fel az egyik férfi, aki megragadta barátom állát, erősen megrántva húzta közelebb. Min kezei fel volt láncolva, és ha jól láttam, teljesen ki voltak neki sebesedve. Küzdött, és nem adta fel, bármennyire sajgott neki. – Most már meguntad a vergődést?
- Eszem ágában sem lenne… Soha, az életemért se. Te mocsadék, ha egyszer sikerül elengedni ennek a kibaszott bilincsnek, ha a kezemtől kell megszabadulnom, vagy egytől, vagy mindkettőtől, a pokolra küldelek, értetted? – fakadt ki durván, köpte szavait, szemei vérben forogtak. Fortyogott a bosszúvágytól, ahogy én is, legbelül. Rászorítottam a kés nyelére, szemöldökeim összefutottak.
- Hah! Mily’ csodás monológ, Minwoo. Csakhogy a lehető legkevésbé tudsz vele megfélemlíteni – vetett egy undorítóan gúnyos vigyort. Egyre inkább ment fel bennem a pumpa, és úgy voltam vele, hogyha nem lenne önkontrolom, a következő momentumban kirontok, s megkéselem. Nem bírtam nézni. Ekkora férget senki nem baszott világra, az is biztos.
Min fújtatott kettőt, majd kapott is egy hatalmas pofont. Pupilláim már nem csak a gyenge fényviszonyoktól, hanem az aggodalomtól, a dühtől tágultak ki. Egyre jobban nem tudtam magam visszafogni. Ha még egyszer egy rossz ujjal hozzáér, én biztos nem fogok cövekként ácsorogni az ajtóban – jött automatikusan a gondolat. Vészjelzőim csilingeltek a fejemben: tudtam, hogy nem fogja egyikőnk se hegek, nyílt sebek, vérveszteség nélkül megúszni. Ez egy kemény időszak lesz – gondolkodtam továbbra is. Hallottam szinte én magam, ahogy agyamban forognak a kerekek, ahogy a sok eszembe ötlött gondolatfoszlány Forma1-et játszik, a tekervényeken végighajtva.
Megtette azt, ami az legutolsó csepp volt az amúgy is majdnem színültig telt poharamban: lekevert még egyet, majd bele is rúgott jó néhányszor. Minwoo üvöltött a fájdalomtól. Szívem összeszorult az ő fájdalmától, adrenalin szintem felugrott, ahogy idegeim is szakadtak egyre inkább. Kész, többet nem tűrök.
Egy „csatakiáltást” kiengedve magamból rohantam be, egyiküknek esve szurkáltam a kést, ahol csak értem. Mind a négy maradék embert rengeteg vérző lyukkal testükön hagytam a földön, hullájukba bele is rúgtam.
- Mocskos. Férgek. Hogy. Rohadnátok. Meg – rúgtam egyet-egyet mindegyikbe minden szó kiejtése után.
- Eric…? – Félénk, rekedt, elfáradt hang szólalt fel mögöttem. Megfordultam, Minwoo tanácstalan, kérdő, mégis megkönnyebbült, hálás, boldog tekintete engem pásztázott percekig.
- Minwoo, itt vagyok! – léptem eléje, rángatni kezdtem valahogy a láncokat, amik ott tartották. – Ne aggódj, segítek neked!
- Junghyuk… - szisszent fel – Ez fáj. Kérlek, találunk más megoldást, csak ne rángass, mint egy babát.
- Rendben. Ne haragudj – sóhajtottam mélyet. Gondolkodtam, oda se figyeltem, mi történik. Mintha nem lenne külvilág. Figyeltem az agyamban lezajló versenyt, és próbáltam valami hasznosat keresni zugokban.
- Eri–!

Fájdalom. Hasító, égető fájdalom támadott meg. Szemhéjaim felugrottak, pupilláim összeszűkültek, megmerevedett minden izmom néhány pillanatra. Végigfolyt valami a hátamon. A saját vérem volt. Belém fúródott valami. Egy golyó volt a tettes. Minwoo-ra vetettem szemeimet, az övé pedig könnyekkel teltek.
- Énh… - sóhajtottam nehezen -… sajnálom.
Emlékszem, hogy egy kövér könnycsepp gördült végig sebes, kipirult orcáján, végül másodpercekkel később koppantam, majd zuhantam is. Lefelé estem, körülöttem semmi nem volt. Csend, sötét, magány.

Meghaltam. Megöltek.
Lelőttek.
Menteni akartam, de nem sikerült.
Sajnálom, Minwoo.

Random poems #2

Kinyílt az ajtó, benéztem.

Körbenéztem, megremegtem.
Semmi fény, sötét. Féltem,
vak démonok között éltem.

Régi csillárt feloltottam,
hatalmasat sóhajtottam.
Oly mélyen gondolkodtam,
hogy ott, egyhelyben maradtam.

Sokáig sötétben éltem,
Egyedül féltem, rettegtem,
mert senkit nem szerethettem.
Régen bezzeg megtehettem.

A rémeim vigasztalnak,
Majdnem hogy elzavarnak.
Simán halálba zavarnak,
de ugyanúgy bent maradnak.

Ugye szeretsz?
Vagy nem szeretsz?

Itt maradsz,
Itt bent ragadsz.

Pirosló arcom.
Ölelő karom.
Szerető szavad,
Éhező ajkad.

Elveszek ölelésedben,
mélyen megmaradsz szívemben.
Elsüllyedek e tengerben;
meleg, mély szeretetedben.

Jól megragadom két kezed,
könnyen feltárom nagy szíved,
felnyitom csillogó szemed:
Csak enyém a szereteted.

Random poems #1

Fojtogató érzéssel,
Nem bírom ily mértékkel.
Küszködöm a könnyekkel.

Magamnak némán makogok:
Megyek? Esetleg maradok?
Sötétben sírva tapogatok,
Én tovább biztos nem maradok.

Félek, egyedül rettegek,
Remekül tönkretettetek!
Ágyon ülök s remegek,
Elragadtak a félelmek.

Valakit megragadhatok?
Mert biztos, hogy egyedül maradok.
Nem ölelnek erős karok,
Végül a magányba zuhanok.
Bár tudnád mennyit sírok
érted mennyit siránkozok.

Értsd meg: szeretlek!
Csak érted élek,
nélküled félek.

Sokat gondolkodok rólad,
Mégis mit megtennék érted,
Regényeket írok rólad,
Képes vagyok halni érted.

Remegő kezek,
könnyező szemek,
elvágott erek.
Egyszerűen remek,
erre vetemedek.
Most majd el is megyek,
s már nem remegek.
Fehér, erős fények
erősen ölelnek;
egyszerűen remek,
többet nem szenvedek.

Mental breakdown [CL]

Zene

Ördögi kacaj tör fel a nő torkából. Egyre hisztérikusabbá és rémisztőbbé vált.
- Chaerin…? – Dara rémülten jött a közelebb ment hozzá, miközben a nappali közepén térdelt, kissé összegubózva, közben ugyanúgy röhögött. Mikor társa hangját meghallotta, hevesen hátrapillantott, komoly ábrázattal, szemei vérben forogtak szinte. – J…Jól vagy?
- Én? – Arcára egy széles vigyor telepedett, megint kitört belőle a röhögés.  – Jobban nem is lehetnék! A lehető legjobban vagyok! – Hangja, mint egy elmebetegé, ráadásul ez a hátborzongató nevetőgörcsével párosulva eléggé szőrszálhasogató. A fiatalabb társa egy kicsit hátrébbment, azonban a másik fel is pattant a szőnyegről, közelített feléje. – Hova mész, Sandara? Félsz tőlem? Ne félj, nem bántalak. – Féloldalas mosolyra volt húzva a szája, lépkedett barátnője felé. Hátrált rémült ábrázatával, s szerencsétlenségére megbukott a küszöbben, így hátra esett. Alsóajkán lassan kiszivárgott egy vércsepp. Az idősebb akaratlanul megnyalta a száját. – Vér… Olyan szép színe van, nemde, Dara? – sóhajtott fel. Sandara padlón ülve hátrafelé kezdett csúszkálni a másik irányba. Tovább akart tőle menekülni. – Most nézd meg! – Felemelte a karomját. Dara szemei nagyobbra tágultak, gyorsabb tempóban hátrált előle. – Mi az? Hisz olyan szép! – nézett tagjára. Majdnem az egészen hosszú, mélyebb vágások futottak végig, lecsordogált róla testének vörös nedve. Társa torka felé kapott vele, erősen megragadta. Felkelt, ezzel húzta őt is magával. – Miért nézel ilyen ijedten? Nem lesz semmi baj, dongsaeng~ - nyugtatta aranyos hangon. CL erősen fogta nyakánál, a másik kézfejét pedig próbálta leszedni magáról, közben éltető levegőért kapkodott. – Ssssh… Nemsokára minden rendben lesz. – tette hüvelykujját Dara szájára. Ugyanúgy fuldokolt szorításában. Elővette a véres kiskést a zsebéből, amivel a saját sérüléseit okozta. – Látod ezt itt? Majd ez a kis édes segíteni fog. – Nyelvét végighúzta rajta, így megízlelhette saját magát. A fiatalabb feje egyre inkább kékült, közben egész teste remegett a félelemtől. Chaerin lejjebb vitte a kezét a lány torkán, odatette a kés pengéjét. – Viszlát, Sandara. Jó üdülést a sötétségben! – motyogta a fülébe, majd egy mozdulattal el is vágta légcsövét. A másikuk felhörgött fájdalmas, elernyedt idősebb társa szorításában. Elengedte, Dara pedig mint egy bábú, úgy hullott a földre. Odatelepedett melléje, mutatóujját végighúzta a vágáson, végül az abból kiáradó folyadékot lenyalta róla. Jóleső hümmögéssel reagálta le ízét.

- Unnie, hagyd ezt abba!
- Ugyan… Minden rendben lesz. Csak kicsit várj.
- Hagyj békén! Ne bánts, kérlek! – Minzy keservesen zokogott leaderének ereje alatt. Az ajtónak volt nyomva, CL pedig szorosan mögötte.
- Csak egy kis fájdalmat fogsz érezni. Pár pillanat az egész.
- De én ezt nem akarom! – próbált vergődni, de elég nehezen ment neki. Az idősebben rengeteg erő lakozott. – Térj észhez, nincs kint a négy kereked!
- Teljesen normális vagyok, drágám. De ne félj… Darát is lassan látni fogod, garantálom. – Fegyverét kezében szorongatta. Felemelte a levegőbe kissé, egyenesen a Minji hátához bökött a végével. – Jó éjszakát. – S így bele is döfte. A fiatalabból egy hang se jött ki. Szája szélén megjelent éltető bordó nedve, egyre több és több jött. Chaerin elengedte őt, ő pedig végigcsúszott az ajtón, egy vörös csíkot hagyva a fehér faajtón.
- CL… mit művelsz?! – Egy hang szólalt fel a szőke gyilkos mögött. Hátrapillantott félszemmel, ajkai elégedett mosollyá alakultak.
- Vártalak… Bom.
- Mit csináltál?!  - futott oda Minzy holttestéhez. Sírni kezdett, Chaerin pedig csak ácsorgott, s nézte idősebb barátját. – Őrült vagy! Egy beteg állat! Megölted a csapattársaidat!
- Ne félj, Bommie-drágám. Nem leszel tőlük olyan távol. Hamarosan egy család leszünk ismét.
- Eddig is az voltunk! De te szétkúrtad!
- Ejj… Ne káromkodj. Nem tanítasz jót a kisebbnek. – A lehető legszorosabban megragadta fekete haját, felrángatta a csempéről. Bom sikítozott, arcát könnyei áztatták. A kés a mellkasába döfődött, majd kihúzták, egy újabb pontba szúrták, s ezt elismételték még egyszer-kétszer. Eldobta a banda legidősebb lányát. Végigcsúszott a padlón, piros foltokat hagyva. CL lassan feléje ment, közben Bom nyöszörgött a fájdalomtól, egyre jobban fogyott el az ereje. – Na még egy kicsit várjál… Dara és Minzy már csak egy karnyújtásnyira vannak. Végül én is veletek leszek. Több fájdalom nem lesz. Egyikünket se fogják bántani. Legfőképpen engem. Az a sok nyomorék kis rajongó… Nem tudják értékelni a zenémet, a művészetemet. A halálra kívántak. Örülnének annak, ha megdöglenék minél előbb. Megteszem a kedvükért. Azonban a barátaim nélkül nem fogom itt hagyni ezt a rohadt világot. Figyeld meg, sokkal jobb lesz mind a négyünknek. – Megsimogatta ébenfekete hajzuhatagát Bom-nak, kedvesen, mégis rettentő gonoszan mosolygott. – Viszlát, Bommie. Mindjárt látjuk egymást ismét. – Végül a penge végigszúródott a torkán. Az utolsó sóhajai és hörgései jöttek fel torkából, majd összecsuklott. Elhajította a tárgyat, a nappaliba lépkedett, átlépve a legidősebb s a második legfiatalabb élettelen testét. Az ágy közelében, a plafonon egy szép kis hurok lógott, a kis szék pedig alatta. Sietősen ráállt.
- How beautiful is this life… How painful is this life… - énekelgette dalának sorait, miközben a kötelet magára akasztotta. Kicsit megszorította, lehunyta a szemeit. Kezeit ökölbe szorította, egy mély levegőt vett, a következő pillanatban pedig a szék alatta kirúgva feküdt a földön, ő pedig lógott…
S így találta meg a békét.

Love's deathtrap [Eric x Junjin]

Zene

Féltem Eric-től. Mindig is rettegtem tőle legbelül. Sokszor ölelkeztünk mindenki előtt, mintha nem lenne semmi baj. Azt hitték a többiek, hogy rendben van köztünk minden. Mintha ő lenne az apám. Nem így volt. Sose volt így. Saját magamnak hazudtam egy jó darabig. Úgy tudtam, hogy megjavulhat köztünk ez. Nem történt meg.

- Ő csak az enyém! – üvöltötte, és egy méretes pofonnal a földre küldött. Arcomat fogtam, egy szót se szóltam, csak sziszegtem fájdalmasan – Megértetted? Ne menj a közelébe!

- Eric, ő a csapattársam… Ahogy neked is – néztem rá. Belém rúgott egyet, mint egy döglött kutyába.
- Ne mentegetőzz, Choongjae! Ezzel nem segítesz magadon.
- E-Eric…
- Fogd be! – Cipőjét megint felém lendítette, egyenesen a gyomromba. Felnyögtem, azonnal odafogtam. Segítségért akartam kiáltani, de egy hang se jött ki a torkomon. Nyöszörögtem, ez viszont egy csöppet se hatotta meg – Hiába küzdesz, senki nincs itthon. Csak mi ketten – eresztett el egy gonosz vigyort. Megfogta ingem gallérját, felhúzott. Lábaim kicsit felemelkedtek a padlótól. Úgy tartott, hogy ránézhessek. Egyenesen ördögi vággyal fűtött szemeibe – Tanuld meg, hogyha egy rossz ujjal hozzáérsz Hyesunghoz, ki foglak belezni. Világos? – Megrángatott, én pedig csendesen tűrtem. Fejem is rázkódott vele együtt, teljesen megszédültem.
- Nem teheted ezt… Nincs jogod hozzá – Nem néztem rá. Csak beszéltem, alig hallhatóan. Minden erejéből a padlóhoz vágott, oldalamra érkezve. Mintha búcsút kellett volna intenem bordáimnak. De nem tudom, mim tört el, vagy mim nem tört el. Rúgott még egyet, még egyet, ameddig már nem ordítottam a fájdalomtól. Egy pillanatra megállt, idegesen fújtatott.
- Hogy mersz ellenkezni? A vezetőd vagyok! – köpte szavait felém, megint erőset ütött belém bakancsával.
- H-hyung… ez fáj… - nyüszítettem már zokogva, de nem mintha ez akkora szöget ütött volna a fejében. Röhögve folytatta. Igazi pszichopata lett belőle. Meg akarta szerezni Hyesung-ot. De nem gondoltam volna, hogy ilyen beteg módon, hogy képes engem agyonverni. Így akart ráébreszteni, hogy Pilkyo az övé. De miért nem lehet ez nyugodtan megoldani? Miért rontja el köztünk azt a falatnyi jóindulatot?
Püfölt, rugdosott, mint egy hullát, és hiába minden könyörgésem, könnyem, nem hagyta abba. Sőt, egyre jobban bántott.
- Élvezed? Tényleg jó ötlet Hyesung-ot levenned a lábáról?!
- E-Eric, állj le… - könyörögtem, visszafojtva, miután a hasamat bántalmazta sokadik alkalommal.
- Miért akarod, hogy leálljak? Jó érzés nézni, ahogy kérlelsz.
- Hyung…
- Folytasd – vigyorgott. Lehajolt, megfogta hajat, felhúzott attól fogva. Nagyon fájt.
- Kérlek… Hyung…
- Imádom ezt hallani. Könyörögj még.
- Te beteg vagy! – kiabálni akartam, de nem jött össze. Alig tudtam kinyögni egy normális emberi mondatot. De mégis értette. Ezt onnan derítettem, ki egyre idegesebb szikrákat szórt a tekintete, és még erősebben rúgott, püfölt. Kiszakadt mindenem, annyira sajgott a testem tőle. Megint megfogta a felsőm, felemelt az ő magasságába.
- Beteg vagyok? Őrült? Pszichopata? Más szinonima esetleg még jutott eszedbe valahol mélyen?
- Igen. Képzeld igen – feleseltem vissza. Nem volt jó ötlet. Ökölbeszorult még jobban a keze ingemet fogva, elengedett az egyikkel. Egy kézzel tartott. Meglendítette, és ereje megérződött arcomon. Erős volt, kegyetlen. Az orromat is hallottam roppanni, lassan eleredt vére. Végigfolyt ajkaimon, megérezhettem ízét. Egyre jobban féltem, és kattogtam azon, hogy kórházba kerülök egy idióta miatt, aki nem más, mint a leader-em. Köpködtem fel a vért, először kis adagot.
- Tényleg őrült vagyok, Jinnie? Hm? – kérdezte ismét – Milyen nagy lett a pofád hirtelen. De szétverem, ha akarod. Máris nem lesz annyi bátorságod megszólalni. Sőt, nem is lesz lehetőséged – sziszegte fogai között az arcomba – Minél előbb meg akarom gátolni, hogy ne tudj Hyesung-gal érintkezni. Kidobjalak a bandából? Kihagyjuk mindenből? Írassunk át máshova? Vagy esetleg kórházba kerítselek? Inkább a halál? Mit szeretnél?
- Elmebeteg vagy, Junghyuk. Nem vagy normális… - motyogtam rekedtesen, rettegve.
- Folytasd. Nyírd ki magad minél előbb. Azt akarod?
- Nem akarok meghalni… - kezdtem el szipogni. A vért teljesen felszívtam, így torkomban megérezhettem vasas ízét.
- Akkor befoghatnád a lepcses szádat, Choongjae! Különben tényleg az intenzíven kötsz ki – fenyegetett. Kifakadtam zokogásban. Már rettegtem Eric-től.
- Nem vagy normális… Téged el kéne vinni egy pszichológushoz. Nem vagy normális… - hajtogattam ezeket folyamatosan, elfojtott hangon – Épp egy fiatalabb csapattársad vered agyon, nincs kint a négy kereked!
- Kussolj! – Ököllel lekevert nekem még egyet, megint reccsent az orrom. Számon is felszakadt a bőr. Ott is kezdett szivárogni nedvem, lefolyt az államon, lecsöppent a földre. Egy kisebb tócsa alakult már ki felsőmön és a parkettán egyaránt. Egynél nem állt le. Adott egy újabbat, ezúttal a túloldalról. Hiába nyöszörögtem könyörögve, nem foglalkozott fájdalmaimmal. Lebaszott – szó szerint – a földre, elvonult a szobából. Úgy feküdtem ott, mint egy félholt. Köhögtem fel még több vért, egyre többet. Éreztem, hogy kissé sápadok hiányától. Eric idegesen toporogva jött vissza, megint megragadt egy kézzel, felhúzott magához. Valamit szorított a másik kezében. Lenéztem. Nem kellett volna… Egy éles konyhai kés volt nála.
- T-Te mit akarsz azzal kezdeni? – kérdeztem könnyeimet nyelve.
- Junjin, elegem van belőled. Örökre elegem lett belőled – Felemelte azt a kezét, amivel nem engem tartott, és egyenesen belém vezette a borotvaéles pengét. Kitágultak a pupilláim, a szemeimmel együtt. Az eddig lassan csordogáló vér a számból még jobban megindult – Így legalább leszállsz Sungie-ról. Ő az enyém, csak az enyém! Megértetted?! – morogta pszicho hangnemben a fülembe. Kihúzta, megint belém nyomtam, ezúttal a hasamba. A lehető leghangosabban nyögtem fel a fájdalomtól. Ezt folytatta, különböző pontokon. Mindenhol véreztem, lassan egy csepp sem maradt bennem – Életre nem való féreg vagy – vágta hozzám. Forgott velem a világ, rosszul voltam a nagy vérveszteségtől, ráadásul a látványát sem bírom gyomorral. Mindenből hármat láttam, erőm se maradt sok. A vörös folyadékkal díszített kést a torkomhoz emelte, kicsit hozzányomta. Visszatartottam egy pillanatra a levegőt, elkapott a sokk.
- Kérlek… n-ne tedd… - zokogtam minden erőmből, amennyi megmaradt bennem. Meg fog ölni, örökre elbúcsúzhatsz ettől a 15 évtől – súgta egy hang a fejemben.
- Soha nem kedvtelek, Choongjae. Pusztulj.
Csak egy mozdulat volt. Csak egyetlen egy. Penge végig a torkon, légcső és fővéna elszakad, vér ömlik, mintha dézsából öntenék. Egy erőteljes felhörgés az áldozat torkából, és máris elernyed teste.
És kész… meghaltam. Nem szenvedtem, nem vertek, nem gyilkoltak. Béke volt, s nyugalom.