Love's deathtrap [Eric x Junjin]

Zene

Féltem Eric-től. Mindig is rettegtem tőle legbelül. Sokszor ölelkeztünk mindenki előtt, mintha nem lenne semmi baj. Azt hitték a többiek, hogy rendben van köztünk minden. Mintha ő lenne az apám. Nem így volt. Sose volt így. Saját magamnak hazudtam egy jó darabig. Úgy tudtam, hogy megjavulhat köztünk ez. Nem történt meg.

- Ő csak az enyém! – üvöltötte, és egy méretes pofonnal a földre küldött. Arcomat fogtam, egy szót se szóltam, csak sziszegtem fájdalmasan – Megértetted? Ne menj a közelébe!

- Eric, ő a csapattársam… Ahogy neked is – néztem rá. Belém rúgott egyet, mint egy döglött kutyába.
- Ne mentegetőzz, Choongjae! Ezzel nem segítesz magadon.
- E-Eric…
- Fogd be! – Cipőjét megint felém lendítette, egyenesen a gyomromba. Felnyögtem, azonnal odafogtam. Segítségért akartam kiáltani, de egy hang se jött ki a torkomon. Nyöszörögtem, ez viszont egy csöppet se hatotta meg – Hiába küzdesz, senki nincs itthon. Csak mi ketten – eresztett el egy gonosz vigyort. Megfogta ingem gallérját, felhúzott. Lábaim kicsit felemelkedtek a padlótól. Úgy tartott, hogy ránézhessek. Egyenesen ördögi vággyal fűtött szemeibe – Tanuld meg, hogyha egy rossz ujjal hozzáérsz Hyesunghoz, ki foglak belezni. Világos? – Megrángatott, én pedig csendesen tűrtem. Fejem is rázkódott vele együtt, teljesen megszédültem.
- Nem teheted ezt… Nincs jogod hozzá – Nem néztem rá. Csak beszéltem, alig hallhatóan. Minden erejéből a padlóhoz vágott, oldalamra érkezve. Mintha búcsút kellett volna intenem bordáimnak. De nem tudom, mim tört el, vagy mim nem tört el. Rúgott még egyet, még egyet, ameddig már nem ordítottam a fájdalomtól. Egy pillanatra megállt, idegesen fújtatott.
- Hogy mersz ellenkezni? A vezetőd vagyok! – köpte szavait felém, megint erőset ütött belém bakancsával.
- H-hyung… ez fáj… - nyüszítettem már zokogva, de nem mintha ez akkora szöget ütött volna a fejében. Röhögve folytatta. Igazi pszichopata lett belőle. Meg akarta szerezni Hyesung-ot. De nem gondoltam volna, hogy ilyen beteg módon, hogy képes engem agyonverni. Így akart ráébreszteni, hogy Pilkyo az övé. De miért nem lehet ez nyugodtan megoldani? Miért rontja el köztünk azt a falatnyi jóindulatot?
Püfölt, rugdosott, mint egy hullát, és hiába minden könyörgésem, könnyem, nem hagyta abba. Sőt, egyre jobban bántott.
- Élvezed? Tényleg jó ötlet Hyesung-ot levenned a lábáról?!
- E-Eric, állj le… - könyörögtem, visszafojtva, miután a hasamat bántalmazta sokadik alkalommal.
- Miért akarod, hogy leálljak? Jó érzés nézni, ahogy kérlelsz.
- Hyung…
- Folytasd – vigyorgott. Lehajolt, megfogta hajat, felhúzott attól fogva. Nagyon fájt.
- Kérlek… Hyung…
- Imádom ezt hallani. Könyörögj még.
- Te beteg vagy! – kiabálni akartam, de nem jött össze. Alig tudtam kinyögni egy normális emberi mondatot. De mégis értette. Ezt onnan derítettem, ki egyre idegesebb szikrákat szórt a tekintete, és még erősebben rúgott, püfölt. Kiszakadt mindenem, annyira sajgott a testem tőle. Megint megfogta a felsőm, felemelt az ő magasságába.
- Beteg vagyok? Őrült? Pszichopata? Más szinonima esetleg még jutott eszedbe valahol mélyen?
- Igen. Képzeld igen – feleseltem vissza. Nem volt jó ötlet. Ökölbeszorult még jobban a keze ingemet fogva, elengedett az egyikkel. Egy kézzel tartott. Meglendítette, és ereje megérződött arcomon. Erős volt, kegyetlen. Az orromat is hallottam roppanni, lassan eleredt vére. Végigfolyt ajkaimon, megérezhettem ízét. Egyre jobban féltem, és kattogtam azon, hogy kórházba kerülök egy idióta miatt, aki nem más, mint a leader-em. Köpködtem fel a vért, először kis adagot.
- Tényleg őrült vagyok, Jinnie? Hm? – kérdezte ismét – Milyen nagy lett a pofád hirtelen. De szétverem, ha akarod. Máris nem lesz annyi bátorságod megszólalni. Sőt, nem is lesz lehetőséged – sziszegte fogai között az arcomba – Minél előbb meg akarom gátolni, hogy ne tudj Hyesung-gal érintkezni. Kidobjalak a bandából? Kihagyjuk mindenből? Írassunk át máshova? Vagy esetleg kórházba kerítselek? Inkább a halál? Mit szeretnél?
- Elmebeteg vagy, Junghyuk. Nem vagy normális… - motyogtam rekedtesen, rettegve.
- Folytasd. Nyírd ki magad minél előbb. Azt akarod?
- Nem akarok meghalni… - kezdtem el szipogni. A vért teljesen felszívtam, így torkomban megérezhettem vasas ízét.
- Akkor befoghatnád a lepcses szádat, Choongjae! Különben tényleg az intenzíven kötsz ki – fenyegetett. Kifakadtam zokogásban. Már rettegtem Eric-től.
- Nem vagy normális… Téged el kéne vinni egy pszichológushoz. Nem vagy normális… - hajtogattam ezeket folyamatosan, elfojtott hangon – Épp egy fiatalabb csapattársad vered agyon, nincs kint a négy kereked!
- Kussolj! – Ököllel lekevert nekem még egyet, megint reccsent az orrom. Számon is felszakadt a bőr. Ott is kezdett szivárogni nedvem, lefolyt az államon, lecsöppent a földre. Egy kisebb tócsa alakult már ki felsőmön és a parkettán egyaránt. Egynél nem állt le. Adott egy újabbat, ezúttal a túloldalról. Hiába nyöszörögtem könyörögve, nem foglalkozott fájdalmaimmal. Lebaszott – szó szerint – a földre, elvonult a szobából. Úgy feküdtem ott, mint egy félholt. Köhögtem fel még több vért, egyre többet. Éreztem, hogy kissé sápadok hiányától. Eric idegesen toporogva jött vissza, megint megragadt egy kézzel, felhúzott magához. Valamit szorított a másik kezében. Lenéztem. Nem kellett volna… Egy éles konyhai kés volt nála.
- T-Te mit akarsz azzal kezdeni? – kérdeztem könnyeimet nyelve.
- Junjin, elegem van belőled. Örökre elegem lett belőled – Felemelte azt a kezét, amivel nem engem tartott, és egyenesen belém vezette a borotvaéles pengét. Kitágultak a pupilláim, a szemeimmel együtt. Az eddig lassan csordogáló vér a számból még jobban megindult – Így legalább leszállsz Sungie-ról. Ő az enyém, csak az enyém! Megértetted?! – morogta pszicho hangnemben a fülembe. Kihúzta, megint belém nyomtam, ezúttal a hasamba. A lehető leghangosabban nyögtem fel a fájdalomtól. Ezt folytatta, különböző pontokon. Mindenhol véreztem, lassan egy csepp sem maradt bennem – Életre nem való féreg vagy – vágta hozzám. Forgott velem a világ, rosszul voltam a nagy vérveszteségtől, ráadásul a látványát sem bírom gyomorral. Mindenből hármat láttam, erőm se maradt sok. A vörös folyadékkal díszített kést a torkomhoz emelte, kicsit hozzányomta. Visszatartottam egy pillanatra a levegőt, elkapott a sokk.
- Kérlek… n-ne tedd… - zokogtam minden erőmből, amennyi megmaradt bennem. Meg fog ölni, örökre elbúcsúzhatsz ettől a 15 évtől – súgta egy hang a fejemben.
- Soha nem kedvtelek, Choongjae. Pusztulj.
Csak egy mozdulat volt. Csak egyetlen egy. Penge végig a torkon, légcső és fővéna elszakad, vér ömlik, mintha dézsából öntenék. Egy erőteljes felhörgés az áldozat torkából, és máris elernyed teste.
És kész… meghaltam. Nem szenvedtem, nem vertek, nem gyilkoltak. Béke volt, s nyugalom.

Insanity [Eric x Minwoo]

Zene

Mun Junghyuk az eredeti nevem, a harmincas éveim közepét súrolom. Általában teljesen más névvel ismernek, ha egyáltalán szükségem van álnévre. Sorozatgyilkos vagyok. Kérésre ölök, mappák szerint. Egyszer viszont olyan ember életét kellett kioltanom, akiét nem igazán szerettem volna. Nem akartam, de kénytelen voltam, ha nem akarok éhen halni, vagy esetleg áldozatom helyett engem nyírjanak ki… De még mindig mar a bűntudat.
- Junghyuk, nézd meg az e-mail-edet! Megjött a következő aktád - kaptam egy telefonhívást egyik héten, mint mindig. Nem is tudom már pontos idejét ennek. Bármennyire akarom, képtelen vagyok a felejtésre.
Egyetlen egy szó nélkül tettem le, a laptopot felnyitva és beindulására várva gondolkodtam: Nő vagy férfi? Fiatal vagy idős? Esetleg velem egykorú? Koreai, mint én, vagy teljesen más nemzetiségű? Volt hozzá valaha közöm?
Az utolsó bennem felötlődő kérdéstől egyenesen megborzongtam. Bárki volt az áldozatom, mindig egy rezzenés nélkül gyilkoltam meg, de ha egy hozzátartozómat kéne… Arra nem tudom, hogy képes lennék-e. Amennyire kiismertem ezt az énem s életem, előfordulhat. Túlságosan megedződtem ehhez. Csak a lelkiismeretemben van emberség… még. Lehet, már az is ki fog belőlem halni, ha ezt így folytatom. Hiányzott a banda.
15 évet hagytunk hátra, nem ment több. Nem voltunk már egy csapat, nem volt összetartás vagy az a szeretet, mint annak idején. Szétváltak útjaink, mindenki másfelé. Senkiről nem hallottam, azt se tudom, mi van velük. Viszont egy ember megmaradt, akivel még tartom a kapcsolatot. Ő nem más, mint Lee Minwoo. Az egyik legjobb barátom a Shinhwa-ból. Bolondos, barátságos, megértő. A legcsodálatosabb ember, akit megismertem. Zenélésünk idején is megvolt ez a „munkám”, ami most is úgy mond életben tart, viszont erről rajtam kívül senki nem tudott. Mindig volt valamiféle indokom, amivel kimagyarázhattam magam abból, mikor kihagytam egy-egy próbát. Igazából pedig vért ontottam.
Bekapcsolt a számítógép, kurzorommal az Internet ikonjára kattintottam. E-mailfiókomra menve vártam, ameddig betöltenek az adatok. Először a képet hozta be. Hunyorítottam, hátha jobban látom.
- Nagyon hasonlít Minwoo-ra – állapítottam meg. Lassan a szöveg is betöltött, olvasni kezdtem.

Név: Lee Minwoo
Születési dátum, hely: 1979. július 28, Dél-Korea
Kor: 35
Jelenlegi lakhely: <cím> Szöul, Dél-Korea
Foglalkozása: korábban a Shinhwa énekes, jelenleg munkanélküli
Családi állapota: egyedülálló

Tudom Junghyuk, ő a legjobb barátod. Viszont kíváncsi vagyok, mennyire vagy bátor.
Emlékszel, holnapután virradó hajnalra! Gondolkodj, mit teszel vele! Ne hagyj nyomokat!

Sok szerencsét!

I. 16. 20:48

Ijedten csaptam le a laptop fedelét, a fejemet fogtam. Miért kéri, hogy öljem meg őt? Hiába akar tesztelni, erre nem kérhet.
- Én ezt nem akarom… - motyogtam magam elé. Már majdnem sírtam és a hajamat téptem volna ki a helyéről.  Meg kell tennem, mert engem fog megölni. Letettem a gépet, és egy sóhajjal kísérve elvonultam a fürdőbe.
- Junghyuk, nem mondhatod vissza! Ez a kötelességed!
- De én nem fogom meggyilkolni a legjobb barátomat!
Már kora reggel felhívtam, hátha elérem nála, hogy visszamondjuk a dolgot, s keressünk egy másik célpontot, akihez semmi nem fűz. Ki akartam menteni magamat ez alól, főleg Minwoo-t.
- Nincs kilépés. Pont – rakta le. Percekig néztem a telefonomat, majd idegességemben a földhöz vágtam. Leesett a hátlapja, akkumulátora valamerre elrepült. Szuszogtam a dühtől. Nem akartam megtenni, nem volt szívem. Kemény 15-16 év veszne oda. Ott volt a banda, meg a magánéletünk, ami végigkísérte ezt a másfél évtizedet. Ugyan feloszlottunk a többiekkel, mentek a saját fejük után, viszont Min kitartott mellettem. Ha jól tudom, ő Hyesung-gal és Andy-vel is tartja a kapcsolatot, de ebben nem vagyok biztos. Viszont abba igen, hogy a mi barátságunk megmaradt. Illetve… ameddig meg nem szakítottam.
Lassan lement a Nap, a tükörbe néztem, óráknak tűnt az a röpke tíz perc, amit a tükör előtt töltöttem, tükörképemmel szemezve. Vettem egy mély levegőt, majd kifújtam.
- Hát akkor… menjünk kinyírni egy barátunkat… - Felkaptam egy pólót meg egy pulóvert, végül a cipőm. Pisztolyom és bicskám már a zsebemben pihent. Így mentem le a garázsba. Autómba pattanva indultam el Minwoo házához. Görcsösen szorítottam a kormánykereket, hajtottam előre. A horizonton a vörös szín dominált, az ég tetején lassan megvillantak a legelső fényes csillagok, fekete háttérrel kontrázva. Besötétedett minden, a nappalt átváltotta az éjszaka. Ez volt a tökéletes időpont.
Leparkoltam, de kissé kifordítottam a járgányt, hogy a végén minél előbb eltűnhessek a helyszínről. Kesztyűt húztam az ujjlenyomatok hátrahagyásának elkerülése végett. Becsöngettem, barátom hamar nyitotta is az ajtót. Nyakamba ugrott, szinte szó szerint. Magához ölelt szorosan.
- Eric! De örülök, hogy látlak! – vigyorgott boldogan. Igyekeztem viszonozni a mosolyt. Beljebb invitáltam, levettem a dzsekim, viszont minden más maradt. Ezt hamar meg is kérdőjelezte – Miért nem kapod le a cipőd? Meleged lesz.
- Épp ez a jó. Fázom – Ez volt a lehető legbénább ürügy, amit bevethettem, mert a házban gőzerővel működtek a radiátorok. De Min rám hagyta. Megrántotta a vállait nevetve – Kaphatok inni valamit?
- Persze, szolgáld ki magad! – indult a konyhába, követtem. Ameddig sorolta, hogy mi közül választhatok, elővettem a zsebkésem, kirántottam a tokból – Szóval, csak enny… ihh… - Mikor irányomba fordult, mellkasában végezte pengéje. Visszafojtódott a lélegzete, először le, majd a szemeimbe nézett – Eh… Erich…
- Bocsáss meg – Kihúztam belőle a „kezdőlöketet”, a lyukra rakva kezét rogyott a földre, a térdeire. El sem tudom mondani, mekkora fájdalom volt ez nekem. Egy vércsepp jelent meg szája szélén, lassan végiggördült ajkain, állán, végül a csempén végezte. Eltettem késem, megtörölve egy törlőrongyban.
- Mhi… Miérth thetted ezt…? – lihegte, sebét markolta, közben testének vörös nedve ki-kibuggyant száján.
- Ez volt a dolgom. Végleg el kell, hogy búcsúzzunk egymástól, Minwoo – Leguggoltam hozzá, ránéztem, végül kissé lesütöttem tekintetemet – Pénzért és az életem miatt tettem azt, amit. Ez lett kiszabva feladatnak. De előtted számtalan embertől vettem el az életét.
- Gyhil… kos… - hörögte csalódva, mérgesen.
- Igen, az vagyok, nem tagadom.
- Végig… hazudtál nekemh...
- A többieknek is – sóhajtottam fel – A Shinhwa ideje alatt is öltem, csak a tudtotok nélkül. Ez nem tartozott rátok. Nem is akartam, hogy rátok tartozzon. Muszáj voltam ölni, most is az vagyok. Az életemmel játszok, akár a kártyalapokkal.
- Teh… hazudtál nekünk… Azt hhittem… megbízhatunk bennedh… mint vezetőh… - vágta hozzám ezeket a szavakat alig hallható hangon, mégis égették a lelkem – Hazug… gyhilkos…
- Sajnálom. Nagyon sajnálom – A nappaliba mentem, elvettem a kanapéról egy párnát. Visszamentem, elfektettem a hideg kövön és rátettem az arcára. Előszedtem pisztolyom, körülbelül bemértem, hol van a homloka. Ahhoz a ponthoz nyomtam a csövet. A díszpárnát használtam hangtompítónak. Mindig hidegvérűen öltem meg embereket, de most eléggé haboztam. Nyöszörgött a párna alatt… végül sírt. Keservesen, amennyire tudott, amennyi ereje megmaradt. Nem akartam megtenni… - Nem akartam… Sajnálom.* - mondtam neki suttogva utolsó szavaimat. Összehúztam a szemeimet, egy hirtelen pillanatban meghúztam a ravaszt. Minwoo összerándult egy szekundumra, majd elengedett. Meghalt. Én öltem meg őt.
Felkeltem, gondolkodtam, hogy levegyem-e a párnát. De végül nem tettem. Nem akartam így látni a arcát. Könnyes, vörös orcáit, homlokán pedig egy lyuk tátong. Nem, nem erre akartam emlékezni. Felkaptam a kabátomat, visszaszálltam a kocsiba. A lehető leggyorsabban elhúztam a csíkot onnét.

Megölték Lee Minwoo-t!

2014. január 18-a reggelén holtan találták otthonában Lee Minwoo-t, a pár hónapja feloszlott Shinhwa volt énekesét. Mellkasán egy szúrás volt látható, ráadásban fejbe is lőtték. Halálának oka feltehetőleg gyilkosság. A rendőrség még nyomoz, azonban semmi jelet nem találtak.
Minwoo 35 évet élt. Sok mindent elért az alatt a 15 év alatt, ameddig idolként dolgozott. Rengetegen rajongtak érte.
Őszinte részvétünket nyilvánítjuk minden rajongónak, hozzátartozóinak meg erőt, kitartást kívánunk!

És így folytatódott az életem.
Minden ugyanolyan maradt. Egy valamit kivéve.
Már senkim se maradt…

*A „Liar” c. szám egyik sora: „I didn’t mean that… I’m sorry.”

You drive us crazy! ["You drive me crazy..." BONUS]

Zene

Azután az este után, hogy subvokalistánk, Himchan eltűnt, reggel teljesen pánikba voltunk esve. Nem tudtuk, kit kérdezzünk hova tűnt, mikor veszett el. Mivel ő külön szobában alszik a menedzserrel, fel se tudtunk figyelni semmire. Menedzser-hyung akkor meg távol volt. Tökéletes volt az időzítés, gond nélkül véghez lehetett vinni a tervet.

- Yongguk-hyung! - rohant be Daehyun, én az internetet böngésztem, hátha találok valamit társunk felszívódásáról - Valami?
- Semmi - ráztam meg a fejem - De nem fogom feladni! Mondjuk az a legnagyobb problémám, hogy eddigi keresgélésem sikertelen volt - a lelkesedésem egyre jobban múlni kezdett, helyette előtört bennem az aggodalom - Ki volt az az észkombájn, aki simán besurranhatott a dormba, és elvihetett valakit? - néztem Dae-re kérdően.
- Fogalmam sincs - rántotta meg a vállát - De szerinted jól van?
- Nem tudom - sóhajtottam - Ki tudja ki rabolhatta el, hova vitte és mit csinál vele - barátom szomorúan nyöszörögött egyet, majd leült mellém, és segített keresni. 

Egy-két napig ez így ment. Búvárkodtunk mindenféle hírportálon meg hasonló oldalakon, hogy egy kis falatnyi információhoz juthassunk. Nem tudtunk semmit előkaparni, de már a világháló tele volt Kim Himchan eltűnésével. A Baby-k teljesen kétségbe voltak esve, ahogy a személyzet is, az egész TS, főleg mi. Még más fandomok is próbáltak belesegíteni a kutatásba, nem nagy sikerrel. Kicsivel később minden megváltozott.

Negyedik napja ugyanaz a munka folyik nálunk, mind az öten mindent megtettünk, hogy kiderítsük, mi is történt valójában. Épp a laptopom felett görnyedtem a szobámban, jobb oldalamon Youngjae foglalt helyet. Együtt folytattuk a munkát, ám egy hangos felzokogás hallatszódott a konyhából. Ez más volt, mint az utóbbi napokban elhangzott sírások. Ez keservesebb volt annál. Arrébb löktem a gépemet, YJ-vel a helyiség felé kezdtünk rohanni.
- Junhong, mi történt? Mi a baj? - faggattam, ő meg odafordította a saját laptopját. Megnyitottam a linket, és a monitorra meredtem.

,,Megtalálták Kim Himchant holttestét

A B.A.P nevű fiúbanda egyik tagja még vasárnap tűnt el az együttes közös lakásából. Az énekest Szöultól 50 km-re találták meg, egy teljesen összeroncsolódott autó csomagtartójában. Testén rengeteg súlyos égési sérülés volt látható, szinte szétégett a teste. Épp annyira volt épségben, hogy felismerhették őt az orvosok. Az előadó 24 éves volt. Gyilkosa még ismeretlen."

- Ez... - motyogott Youngjae. Szemeim ide-oda cikáztak a képernyőn, nem sokkal később könnyekkel teltek meg, és belecsaptam az asztalba.

- A picsába! - üvöltöttem, és a maknae-val egyetemben zokogtam minden erőmből. Társam is becsatlakozott, a másik két tag ijedten rohant be a konyhába.
- Jesszusom, mi van itt? - sápadt le Jongup.
- Himchan meghalt! - kiáltottam rájuk. Dühös voltam, mérhetetlenül dühös, de egyben mardosott a szomorúság, a hiány. Himchan volt a legjobb barátom, a többit bandatag anyukája. Nélküle nem tudunk tovább menni. Szükségünk van rá.
Daehyunt meg kellett fognia táncosunknak, különben összeesik.
- Te csak viccelsz... - csóválta a fejét hitetlenül.
- Nem hiszel nekem?! - vágtam oda - Akkor olvasd el ezt! - löktem feléjük a gépet, szinte lezuhant az asztalról. Legszívesebben darabokra zúztam volna mindent, hogy semmi ne maradjon épségben. Annyira hiányzott, elpárolgása óta egyre jobban vissza akartam őt kapni, de most haltam meg nélküle igazán. Már rögtön ez volt az első gondolatom: a bandát fel kell oszlatni. Nélküle nem fogok tovább dolgozni. Mind a ketten elolvasták a cikket, a fiatalabbik a földre rogyott. Megremegtek a lábai, minden erő kiszállt belőle, és a fenekére érkezve ült le a hideg konyhakőre.
- Hyung... - szipogott - Himchan-hyung, mit tettek veled?
- Felgyújtották - állapította meg Daehyun erőtlenül. Könnyeim még mindig nem tudtak elapadni, bármennyire is akartam. De hiába próbálkoztam, ez volt életem legnagyobb tökön rúgása. Sosem akartam átélni, hogy milyen egy munkatársat elveszíteni, főleg, ha a barátomról van szó.
- Ki az a szemét mocskos állat? Esküszöm megtalálom, és rögtön ki is belezem! - fakadtam ki magamból, leverve az edényeket a pultról. Hatalmas nagy csörömpölés töltötte be a dormot, Zelo ijedten összerezzent, hozzábújt a mellette síró Youngjae-hez. Ezután néma csend, mindenki egyszerre kezdett el zokogni. Hatalmas nagy űr volt a szívemben, sőt, az már nem is volt. Ez a pár sor egyenesen kitépte a helyéről - Himchan... - suttogtam, nekidöntöttem homlokomat a falnak, összeszorított szemekkel sírtam tovább. Patakokban folytak a könnyeim. Mint mindenki másnak.

Napokig ki sem mozdultunk a saját szobánkból, Himchan és a menedzser hálójában rengeteg mécses égett. Szinte már világosság uralkodott. Felkeltem az ágyamról, még mindig csordogáltak a cseppek az arcomon. Harmadnapja csak sírok megállás nélkül. Egy ideig biztos nem tudom és nem is akarom abbahagyni. Becsoszogtam a helyiségben, óvatosan átlépkedtem a földön heverő fényforrásokat, az asztalhoz mentem. Ott volt a legtöbb belőlük. Három nagy csokor virág, egy közös kép, és Őróla egy. Óvatosan levettem onnan a csak róla készült fotót, helyet foglaltam az ágyán. Az már szépen be meg volt csinálva, rajta volt minden kis emlék, ami vele kapcsolatos: képek, tárgyak, levelek. Végigsimítottam az üvegen arcánál, félresöpörve a rákötött fekete szalagot. Egy féloldalas mosoly kúszott arcomra vigyora láttán.

- Annyira hiányzol... - sóhajtottam - Remélem hallod, amit most mondok. Nem tudom, hogy ki tette veled, és miért. De hidd el, hogy meg fogom keresni, és bosszút állok érted. Akár a vérét is kiontom, hogy boldoggá tehesselek - húztam össze a szemeimet egy elszánt mosoly kíséretében - Tudod... rengeteget gondolkodtam a B.A.P jövőjén. Hogy... hogy mi lesz a jövőben. Úgy voltam, hogy itt véget vetek az egésznek. Nélküled nem vagyok hajlandó zenét komponálni, koreográfiát tanulni, koncerteket adni. Vissza akarlak kapni. Létezni nem akarok a társaságod nélkül, a legjobb barátom nélkül - csuklott el a hangom. Lehajtottam a fejemet, nagyokat lélegeztem. Miután kellőképpen lenyugodtam, ismét szemeibe néztem - Viszont úgy gondolom, hogy te se szeretnéd, ha feloszlanánk. Azt szeretnéd, hogy tovább dolgozzunk. Tudom, hogy ez lenne a kívánságod. Hogy a Baby-ket boldoggá tegyük, hogy csináljuk azt, amit szeretünk. És ekkor felhoznád a lapockámon lévő tetoválást - kuncogtam - Megmondom őszintén, hogy igazad lenne. Csak olyan nehéz a hiányoddal együtt élni. Remélem megbocsájtasz nekem minden ellened elkövetett bűnömért, és köszönetet mondasz minden jó percért - megint elmosolyodtam. Rengeteg emlék lepörgött a szemem előtt - Mindenesetre én hálás vagyok neked, Himchan. Köszönöm neked a középiskolai bulizásokat, a debüt előtti közös megbeszéléséket, és a bandával való együttműködést. Most már senki nem bánt téged, nyugodj meg. Örökre meg tudsz pihenni, anélkül, hogy rettegned kéne. Minket ne félts, megleszünk. Nehezen, de túlélünk mindent. A kisebbek is nagyon szeretnek téged, és hiányzik nekik az anyukájuk. A barátjuk. Kérlek, vigyázz ránk odafentről... - megint kiszállt az erő a hangomból, ezúttal nem tartottam vissza könnyeimet, utat engedtem nekik - Hiányzol... nagyon. Szeretlek, barátom.

A többiek is egyetértettek azzal, hogy folytatnunk kell. Himchant elszomorítanánk azzal, ha feladnánk. Erős embereknek ismert minket, így azok is maradtunk. Időközben a tettest is megtudtuk, ő viszont öngyilkos lett. Örülj, hogy nem én találtak meg, te ribanc. Jobban jártál így - gondoltam magamban a hír hallatán.

Eggyel kevesebben vagyunk ugyan, de tudunk mosolyogni. Mert képesek vagyunk tovább lépni. elfogadni a tényt, hogy már csak öten maradtunk. Vagyis... nem egészen: van egy őrangyalunk.

Loneliness [Yunho x Jaejoong]

Zene

„Kellett nektek elindítani a balhét. Mindent fel kellett forgatnod. Igaz? Jól esik, ha játszadozhatsz velem? A perrel tényleg rengeteg mindent megoldottatok. Hiányoznak az együtt töltött idők, a dormban folytatott közös röhögések. De már így is túl nagy a csend. Miközben ezeket jegyzem fel magamnak meg maradék egy csapattársamnak, a könnyeim megállás nélkül folynak. Túl sokat mindent tűrtem el nélküled. Rengeteg probléma szakadt a vállamba. Semmi se ugyanolyan. Jaejoong, mond: miért kellett a többiekkel ellentámadást indítani kettőnk ellen? Miért bontották fel azt a megszokott rendet, ami a csapat között volt évekig? Miért nem tartottad meg a köztünk megalakult változást? Talán nem voltam megfelelő? Szerettelek, rettenetesen. Elvileg te is. De ezt kettészakítottad, beledöfted a tőrt a hátamba, egyenesen a szívembe. Hagysz elvérezni, miközben a cseppek patakként gördülnek le az arcomon, folyamatosan buggyannak ki szemeimből, mint a frissen megnyílt forrás. Te meg röhögsz az orrod alatt. Biztos jó érzés, hogy kibasztál velem. Biztos imádtad, hogy az SM ellen felléptetek. Ha tényleg szerettél… akkor miért követettek el ekkora hibát? Miért nem tudtatok megmaradni a seggeteken? Hah. Pénzhajhász banda. Azt hittétek, megnyeritek az Entertainment ellen indított pert. Nevetséges álmok. Pont őket győztétek volna le? Naivak voltatok, nagyon naivok. Sose uralkodhattatok az SM felett, soha! Mindig ők irányítottak titeket, rángattak, mint valami marionett bábut. Le akartátok tépni a kötelet, amit a nyakatok köré akasztottak. Meg is próbáltátok, de belefulladtatok. Így örökre elbúcsúzhattunk egymástól. Még mindig nehéz feldolgoznom. Gyűlöllek te idióta. Ki nem állhatlak. De valahol a szívem mélyén mégis vissza akarlak kapni. Mintha egy kisgyerektől vették volna el a játékát, mintha egy sorozatgyilkos szúrta volna át a torkomat. Gondolnád, hogy ezeket én mind átéltem? Nem hiszem. Nem tudsz te semmit. Remélem, megvagy nélkülem. Mert én nem fogom tengetni tovább az életemet magányos idolként. Viszlát.

-Yunho”

Elfehéredtek az ujjaim, mire befejeztem legutolsó levelemet. A tollat percekig kattogtattam a kezemben, üveges, könnyes tekintettel bámultam a falat, rajta még a pár éve készült utolsó közös képeinkkel. Volt rajta boldog, volt rajta szomorú. Minden felidéződött bennem. Nagyon sok mindent éltem át vele. Ő viszont elhajított. Többet nem akartam vele foglalkozni, nem akartam tovább szenvedni. Felugrottam, felborult a szék, de még ez sem tudott érdekelni. A fürdő felé vettem az irányt, közben bepillantottam megmaradt csapattársam szobájába. Békésen aludt. Sajnálom Changmin. Tényleg.
Ezzel együtt rögtön mentem tovább. Becsuktam a fürdőajtót, felkapcsolva a villanyt. Ott volt előttem a kád. Megnyitottam a csapot, megtöltöttem forró vízzel. A gőz belepte az egész helyiséget, enyhe réteget fújt a tükörre. Kissé letakarítottam, elszörnyedve pillantottam végig magamon. A szemeim alatt méteres fekete karikák, kisírt, vörös tekintet, könnyeim teljesen eláztatták egész arcomat. A szám ki volt cserepesedve, fehér voltam, akár egy hulla. Borzasztó látvány volt, de az utóbbi időben alakult ki mindez. Nem értem, hogy eddig miért nem. Csak most. Talán most jöttem rá mindenre. Hogy mégis mennyire hiányzik nekem Jae. A csuklóimra pillantottam. Rajtuk volt a kötés, amik már egy hete ott éktelenkedtek. Lassan lecsavartam a gézt, végignéztem mind a két karomon: hosszú vágások, itt-ott mélyebbek, valahol éppen csak meg voltak karcolva. Felsóhajtottam, levetkőztem, és beültem a kádba. Kirázott a hideg a forróságtól, óvatosan beleültem. Kinyitottam a fiókot, megcsillant benne gyilkos fegyverem: a penge. Ami mindig csillapította a fájdalmamat, és amiről csak Changmin tudott. Mindig el akarta tőlem venni, nem akarta, hogy tönkretegyem magam. Milyen aranyos. Minden egyes alkalommal azt hazudtam neki, hogy kidobtam őket. De itt voltak mindvégig, a fiókban. Sose kereste őket, mert hitt nekem. Igaz, csalódott, mikor meglátta az újabb hegeimet, de folyton bevette hazudozásomat. Sosem tanul a hibáiból. Nem ismer igazán. Bezártam a szekrényt, visszadőltem a vízbe. Párszor lassan megforgattam ujjaim között az éles fémdarabot, követtem a szememmel mozgását. Mosolyogtam megállás nélkül, éreztem, hogy a láttán megkönnyebbülök. Kifújtam magam, a karomhoz emeltem. Először csak simogattam vele, semmilyen sebet nem ejtettem magam. Majd egyszerűen belenyomtam a húsba. Felszisszentem, de onnantól nem tudtam megállni: húztam-vontam a pengét kezemben, jó mélyre sikerültek. Mikor végleg úgy éreztem, hogy elértem azt a célt, amit akartam, kinyújtottam a bal karomat, hogy kilógjon a kád peremén. Szüntelen folyt belőle a vér, közben még mindig szorítottam a fémet másik kezemben. Piros nedvemből a vízbe is jutott, kígyózva oszlott el, majd lassan kezdte vörösre színezni. A gőz még mindig szállt, majdnem teljesen megfullasztva. Szinte éreztem, hogy sápulok, szemhéjaim ólomnehézségűek voltak. Lehunytam őket, hogy segítsek magamon. A kezemből kiesett a penge, hatalmasat csattanva ért földet a vízben. Oldalra hajtottam a fejemet, közben még mindig mosolyogtam. Égett az egész alkarom, mintha meggyújtottam volna valamivel. Pedig csak játszadoztam… Vettem egy mély lélegzetet, ez volt a legutolsó. Óvatosan lépkedtem ki a sötétségből, egyenesen a megmentő fény felé.

„Sajnálattal közöljük, hogy Jung Yunho-t (†27) csapattársa, Shim Changmin holtan találta közös fürdőszobájukban. Az énekes szó szerint a saját vérében fürdött. A bal karján egyetlen felirat volt látható: „Szerettelek.”. Búcsúztatója ____ ___-kor, ____ órakor fogják megtartani a szöuli ______ -i temetőben.
Szerettünk Yunho. Nyugodj békében.”

You drive me crazy... [part 2, END]

Zene

„Kedves B.A.P!

Mire ezt elolvassák, már messze járunk. Igen, járunk. Himchan és én teszünk egy kis kirándulást. Hogy ki is vagyok én? Egy üldözés áldozata, egy ártatlan szerelem tárgya, ami a végén nagyon rosszul sült el. Kim Himchan nem jött rá tetteinek jelentőségére, ezért most megtanulja a leckét. Egy életre belevésem nevemet nyugodt közegetekbe, és remélem, mindenki okul belőle.
Jól ismertek, nagyon jól. Nem tűnt fel, hogy csapattársatok megváltozott az utóbbi időben? Hanyagolja a munkáját, folyton másfelé jár az esze. Fogadunk, hogy észrevettétek. Volt egy érzelmi sebe, aminek az okozója én voltam. Talán már könnyebben felismertek. Mire rájöttök a rejtély kulcsára, Himchan megtalálta végső nyugalmát. Minden jót, sok sikert továbbra is, öttagú együttesként!”

Egy hete gyászol Korea és szinte az egész bolygó. Szeretett idoluk halálhíre hirtelen sújtott le a világra, azóta se dolgozták fel. A banda feloszlásukat tervezgeti, én meg bármilyen hozzászólás nélkül követtem az eseményeket. Bárcsak érezhetném a fájdalmukat, a keserű szomorúságot, ami a szívüket mardossa. Hiába gyilkoltam először életemben, semmi lelkiismeret-furdalás nem rontotta életemet. Legalább is azt hittem…
Tudtam, hogy örökre végeztem vele. Tudtam nagyon jól, hogy megszabadultam tőle. Mégis éreztem, hogy figyel. Lehet őrültségnek hangzik, de nem hagy nyugtot az egész utóbbi pár napban. Mintha valamelyik sarokban állna, s le akarna csapni. Szuggerál azokkal a barna szemeivel, amik az életem végéig beleégtek a tudatomba. Akkor éreztem legelőször félelmet. Rettegtem attól a valamitől, amit úgy hívnak, hogy halálfélelem. Minden pillanatban rám tört, és nem akart békén hagyni. Kezdtem beleőrülni… Mentem terápiára, pszichológushoz… Semmi nem használt. Bámult. Követett. Még holtan is, mint a lidérc kegyetlen angyala. Tényleg féltem…
Egy nap viszont elértem egy bizonyos szintet. Rémálom rémálmot követ, paranoiám egyre csak nőtt és fokozódott. Lassan saját magamat könyveltem el komplett őrültnek. Mikor az utcán voltam, kétségbeesetten kapkodtam a fejemet ide-oda. Még több szempár bámulását éreztem magamon. Mint ha lefigyelnének. Tudják, ki vagyok. Mindenki lenyomoz, mindenki ellenem van!
- Hagyjanak békén! – sikítottam fel az éjszaka közepén, teljesen leizzadva pattantam fel. Lihegtem, légszomjam fojtogatott. Körbenéztem, egy árva lélek sem volt a csöpp szobában. Kikeltem az ágyból, kiindultam. Amint a folyósra értem, recsegést hallottam, azt hittem, elvisz a szívroham. Csak a padló volt, nyugi… - gondoltam magamban. Vagy talán mégse vagyok egyedül?
Igyekeztem nem foglalkozni ezekkel a gondolatokkal, amiket már nap mint nap felteszek magamnak. Azonban választ sose kapok. Tényleg tudatnom kellett magammal: nem menekülhetek. A múlt heti történések tudathasadást okoztak, mindenfélét látok: ahogy Himchan felgyullad; ahogy megtalálnak a rendőrök, és magukkal visznek; ahogy darabokra szaggatnak a dühös, bosszúszomjas rajongók… a saját halálomat, amit én okoztam. A hangok se maradhattak ki az életemből, pedig jobban megvagyok nélkülük, köszönöm. „Mit csináltál?” „A pokolban fogsz elrohadni!” „Halálbüntetést érdemelsz egy idol megöléséért!” „Remélem, álmatlan éjszakáid lesznek ezután!” Ami legtöbbször visszatért, az a haldokló ulzzang legutolsó segítséget kérő, fájdalommal teli kiáltása volt. Olykor-olykor az ő hangja is megszólalt: „Így jobb lett?” „Jó érzés volt megölni, te hülye ribanc?!” Elég!! Nem ártottam senkinek! Na jó, több millió ember kedvencét gyújtottam fel egy autóban, de teljesen öncélú volt! Nem érdekel más fájdalma, a legfontosabb, hogy magamat szabadítottam fel.
Kit akarok hülyíteni? Be kellett látnom, hogy nem könnyítettem a lelkemen. Az első pár napban még jobb érzéssel jártam-keltem, de most… Betelt a pohár. Dühös voltam magamra, haragudtam. Úgy éreztem összeroppanok a nehéz súly alatt, nem akartam ezt folytatni. Feladtam… teljesen.
Könnyeimnek utat engedtem, halkan végigfolytak az arcomon, közben a szekrényhez rohantam. Alig láttam, de ki tudtam tapogatni amit kerestem: egy kötél, egyszerű hurokkal a végén. Elégedetten elmosolyodtam. Végre, nekem se lesz több bajom. Megragadtam, visszatértem hálószobám magányába, Előszedtem egy darab papírt és tollat, írni kezdtem rá:

„Sajnálom, hogy csalódást okoztam. Sajnálom, hogy öltem. Azt hittem, erős leszek ezután, de nem. Soha többet nem kell gondolkodnom tettem súlyán. Akitől a legjobban bocsánatot kell kérnem, az Himchan. Megöltelek. Igen, én voltam, és most már nem titkolom. De már nem vonhattok felelősségre. Végeztem.”

Eldobtam az íróeszközt valamerre, kihúztam székemet az asztal mögül. Felpillantottam a plafonra, még mindig ott volt a két kampó, amin még a hintám lógott fiatalkoromban. Mennyi emlék eszembe jutott, de mennyi… Nem tudtam mosolyogni, csak cselekedtem: felálltam a székre, rákötöttem a kampó végére a kötelet, a hurkot a nyakamba akasztottam. Szorítottam az anyagon kissé, de még nem tettem semmit. Már akkor kezdett megfojtani, de még nem volt az igazi. A lábaimat bámultam, amik lassan kirúgják alólam a széket. Lehunytam a szemeimet, közben könnyeim még mindig csordogáltak. Minden pillanat, jó és rossz is lepergett előttem, akár a homokszemek. Amikor Himchan-nal együtt töltött idők következtek, hirtelen minden lelassult: a veszekedések, az összebújások, minden csókunk és együttlétünk… ott volt minden. Ott volt mindenem. Hatalmas sóhaj hagyta el számat, jobb lábammal leléptem az instabil székről, így nyakam köré szorult legvégső gyilkosom. Tehetetlenül vergődtem a levegőben, markolva az anyagot, mint aki menekülni próbál. Mondjuk megfordult a fejemben, hogy ez lehet baromság, amit csinálok. De nem. Nem akartam többé fájdalmakkal élni. Így végül hagytam magam, és nem mozdultam többet. Végre megnyugodhattam. Örökre. Láthattam őt is. Mosolygott, felém nyújtotta a kezét, én meg megragadtam. Boldogok lehetünk…

Tegnap éjszaka megtalálták Kim Himchan(†24) gyilkosát, az illető egy húszas éveinek elejét járó lány. Az illetőt holtan találták, édesanyja talált rá. Az asztalán ott volt búcsúlevele, ahol bevallotta bűnét, de már nem a rendőrség már nem szabhat neki büntetést. Két nap múlva temeti a családja, akiket lesokkolta a lány halála és súlyos tette. Egy hét múlva lett volt 21 – mondta az anya…

You drive me crazy... [Himchan x you]

Zene

Elég volt ebből. Véget kell vetnem ennek, ezt is fogom tenni. Nincs más választásom.
Az első pár hónapban olyan rendben volt minden. Szerettük egymást, halálosan. Küldözgettük egymásnak az aranyos üzeneteket, szíveket, kimutattuk az érzéseinket egymásnak… és veszekedtünk. Nagyon sokat. Mondjuk mindig pozitív vége lett, boldogan borultunk egymás karjaiba. De az utóbbi időben nagyon furcsa lett. Minden egyes mozdulatomat figyelte árgus szemekkel. Féltékeny lett, ha valamelyik fiú barátommal társalogtam. Nem egyszer történt meg, hogy verekedést indított el, sebeket hagyva maga után. Végül be kellett fejeznünk, egyszerűen ez így nem mehetett tovább. Nem akarta ezt, én se. De ezt KELLETT tennem. Fájt, nagyon. De mindkettőnknek ez volt a megfelelő.
Emlékszem a szakításunkra, nagyon jól emlékszem. Még júniusban volt, kereken egy hónapja. Dühösen rontottam be a házába, eléje léptem.
 „Végeztünk. Többet nem akarlak látni, tönkreteszed az életemet!” Ezzel együtt rohantam volna el, de utánam kapott. „Miért? Mit tettem ellened?” szorította a csuklómat. Amikor visszagondolok, érzem ujjainak szorítását, bőrének égető forróságát. „Követsz. Mindenféle értelemben!” próbáltam mozgatni a kezemet, de képtelen voltam. „De hisz szeretlek, értsd meg!” fakadt ki. „Csak hagyj békén, ennyire kérlek…” húztam ki karomat a rabságból, és kifutottam az ajtón. Ezzel befejeztük. Azt hittem sokkal jobb lesz. De csak rettenetesebb lett.
Követett… Még mindig. Semmi nyugalmat nem hagyott nekem. Gyűlöltem ezeket az időket. Eljött a végleges búcsú ideje.

Tegnap óta járom a Szöulból kivezető utakat, már a semmi közepén járhatok. Tegnap éjjel elvittem minden kínomat a kocsival. Minden ott van, és ott is marad. Csak por formájában. Azt hiszem.
Haladok a célom felé: a pusztaság. Ahol senki és semmi nem lelhet rám. Nyugodtan vethetek véget a szenvedésnek, a könnyeknek, és a csalódásoknak. A rémálmoknak…
Valahol megálltam, egy kis ideig görcsösen markoltam a kormányt. Jól meggondoltam én ezt? Fogalmam sincs, de így lesz az egész, ilyen lesz a vége. Kiszálltam, nekitámaszkodtam az ajtónak. Elővettem kis öngyújtómat. Felnyitottam a fedelét, lenyomtam a gombot, a kis szikrából apró lángcsóva lett. Azt figyeltem, percekig. Végigsimítottam kincsemen, amiket belegravírozott szárnyak díszítettek, kidomborodva. Lezártam, a zsebembe nyomtam, végül megint a volán mögé ültem, beindítottam a járgányt. Folytattam utamat az üresség felé.
Lassan lement a Nap, vörös bársonyt borítva a horizontra, és környékére. Felkapcsoltam a fényszórót, lehúztam félig az ablakot. Kintről hallgattam a motor ütemes morgását, a tücskök halk ciripelését és a kerekek dörzsölődését az aszfalthoz. Nem sok kell, mindjárt megfelelő távolságban leszek – gondoltam, kicsit rágyorsítottam, mégsem siettem el semmit. Visszagondoltam mindenre, ami köztünk történt. Még a jó időszakokban, amikor semmi baj nem volt. Ha mégis, akkor folyton megoldódott valamilyen úton-módon. Nem értem, hogy mi történt vele pár hónap leforgása alatt. Mindenesetre kihúzta azt a bizonyos gyufát, és nem akarom, hogy többet ez folytatódjon. A részemről örökre lemondok erről a kapcsolatról, vagy bármiről, ami köztünk megy. Ez a követősdi, a figyelés, meg minden… Ijesztő, és egyszerűen nem akarom. Lehet, meg fogom bánni tettemet, és lehet csak rosszabb lesz, de… nem érdekel. Végül nem kellett sok idő, hogy rájöjjek: ezt akarom cselekedni, mert ez a helyes.
Tíz perc eltelhetett, amikor hirtelen lefékeztem. Körbenéztem, sötétség lepte el a pusztát, semmilyen fényforrás nem volt látható a fényszórókon kívül. Tökéletes magány. Erre vártam már mióta. De ő ezt nem adta meg nekem, belebolondulok. Most azonnal szeretném, ha megtanulná a leckét.
Meghúztam a kéziféket, ezzel pihenőbe rakva a járművet. Kiszálltam belőle, lassan haladtam hátra. Magassarkúm halkan kopogott az úton, csak az törhette meg a majdnem teljes csendet. A csomagtartóhoz érve vettem egy mély levegőt, kifújtam magam, és kinyitottam. Felcsapódott az ajtó, és a benne fekvő illető azonnal mocorogni kezdett. Rezzenés nélkül figyeltem, ahogy próbál szabadulni a kötelek rabságából, amik csuklóit szorították. Láttam rajta, hogy most azonnal segítség után kiáltana, de képtelen volt megszólalni. Mintha beléje fojtották volna a szót. Nem mintha itt, a semmi közepén bárki is tudna neki segíteni. Itt csak ő van és én.
- Ne is próbálkozz… - mondtam komolyan, amint végignéztem rajta. Szemeit eltakarta a fekete kendő, szája megremegett hangom hallatára – Ideje véglegesen befejeznünk, Himchan – beleharapott alsó ajkába az idegtől, lágyan elmosolyodtam – Már nem menekülhetsz. Ahogy te nem hagytál nekem nyugtot, én most adni fogok neked. De hidd el, sokkal jobb lesz. Neked is, meg nekem is – sóhajtottam fel, közben végigsimítottam az arcán, majd az állvonalán. Ijedten húzódott el – amennyire tudott –, felkuncogtam. Lassan odahajoltam az arcához, és ajkaimat szájára tapasztottam. Rövid csókváltás volt részemről, ő nem is viszonozta. Nem is így volt megírva a tervem, nem érdekelt. Bőven elég volt búcsúcsóknak.
Amint elváltam tőle, a lábainál heverő benzines kanna után nyúltam. Lecsavartam a tetejét, orromat megcsapta a benzinszag. A bosszú kellemes illata. Ahogy észrevettem, Himchannak is feltűnt eszközöm, de ő ahelyett, hogy élvezte volna – miért tenné –, láthatóan elsápadt, és kétségbeesett nyöszörgés tört fel a torkából, ajkai az eddigieknél is jobban remegni kezdtek. Megráztam a fejem, egy nagy lendítéssel ráöntöttem a vörös doboz tartalmát. Amint magán érezte a folyadékot, még jobban vetődni kezdett a csomagtartóban, ki akarta kerülni az egészet. Reménytelenül tette, de ezt ő sem akarta magának bevallani.
Végeztem az egésszel, a maradékot kifolyattam a kocsi mellett, és mögötte, egy nagy csíkot hagyva maga után. Igaz, a kilyukadt cső már megtette a hatását, egy bő mennyiség már a földön végezte. Én csak rásegítek, ne legyen lassú az eredmény. Eldobtam tartályt, bele, a kiszáradt fűbe. Ha oda is került, akkor hatalmas nagy pusztítást indítok el. De ha célomat elérem, akkor már az se érdekel. A rendszámot már az utazás előtt leszedettem, és senkinek nem tűnt fel, hogy nem található meg a úgymond a „kocsi kódja” a régi járművön. Tökéletes terv, senki nem tud meg semmit. Az egészet magammal viszem a sírba.
Még egyszer közel hajoltam hozzá, a füléhez. Megérezte leheletemet, el akart húzódni, de kitartóan követtem testét.
- Nyugodj békében… Himchan… - motyogtam, majd elmentem onnan. Hátat fordítottam neki, hallottam, ahogy vergődik a kocsiban, mint egy partra vetett hal. Nem sokáig lesz ez így – jutott rögtön eszembe. Amikor kellő távolságban voltam az autótól, elővettem az öngyújtómat. Megnyitottam a lángot, és nézni kezdtem. Úgy, mint pár órával ezelőtt. Nem sokáig csodáltam gyilkos eszközömet, mert visszanéztem. Odáig láttam, hogy még mindig menekülni akar. Szerencsétlen lélek. Nem sokára megnyugszik. Nem lesz több fájdalom. A benzin mámorító illata még mindig érződött a levegőben, éreztem a késztetést, hogy végre megtegyem. Megindultam a – most már volt – kocsimmal ellenkező irányba, közben elhajítottam a gyújtót, egyenesen az olajba. Hamar el tudtam onnan illanni, végignézhettem a műsort. Arrafelé fordultam, és figyeltem az eseményeket. A még apró kis csóva, ami az öngyújtóból született, hatalmas tűzzé alakult, a benzin mentén haladt végig, őrült sebességgel. Hamarosan elérte hőn szeretett négykerekűmet, és… ellepte a tűz. Akkor hallottan meg Himchan kiáltását… Azt a fülsüketítő ordítást, amit utolsó erejéből adott ki magából. Végül csend telepedett a környékre… Nem hallottam mocorogni, nem hallottam nyöszörögni, sem kiáltozni. A tűz ropogott az egész autóban és környékén. Arcomat megvilágította, egy könnycseppet sem hullajtottam érte. Egyszerűen megfordultam, és otthagytam életem legnagyobb pusztítását, szerelmét, csalódását. Lidércnyomását.

Please, don't go... [Avenged Sevenfold]

Zene

Minden olyan tökéletes volt. Buliztunk egyet a srácokkal a Purple Haze-ben. Szokásos koncert utáni buli volt. Most visszafogtuk kissé a piát, inkább élveztük egymás társaságát, és beszélgettünk. Jimmy volt kivétel… Ő vedelte az alkoholt, és ki tudja, még mivel mérgezte magát.
- Haver… - fogtam meg a vállát, ő pedig rám nézett. Szemei csillogtak a piától.
- Tessék? – röhögte.
- Most már kicsit fogd vissza magad. Élvezzük az estét, élvezzük az életet. De ne így, kérlek.
- Rendben Brian, rendben. – sóhajtotta, majd a többiek felé fordult, és ő is beszélgetni kezdett.
Késő éjjel van, körülbelül fél kettő lehet. Most már kéne mennünk, ránk fér a pihenés. Felkeltünk a helyünkről, és kifelé indultunk. Épp az ajtóhoz értünk, mikor nyöszörgést hallottam mögülem. Hátranéztem, és Rev holtsápadt arcát véltem felfedezni.
- Jimmy, mi a baj? – mentem vissza hozzá, de lassú voltam, mert összeesett.
- BAZDMEG, JIMMY! – üvöltötte Matt, és a másik három srác is odarohant barátunkhoz. Jimmy csak egyszer esett össze pia miatt, de akkor is kórházba került. Félek, hogy baja esik.
- Jimmy, szólalj meg! – fordítottam a hátára, de nem szólalt meg. Sűrűn kapkodta a levegőt, szemei össze voltak szorítva, néha fájdalmas sóhajok hagyták el száját. – Könyörgöm, mond, hogy nincs semmi bajod! – csak nyöszörgött egyet, majd halk szóra nyitotta száját:
- Fáj… nagyon fáj…
- A szíve! – kiáltott fel Zacky, Rev másik oldalára térdelt, és kezét legjobb barátom szívére tette. – Felpörgött, nagyon gyorsan ver. Orvost kell hívnunk, mielőtt valami komolyabb baja esik! – sietetett minket. Rögtön telefonomhoz kaptam, bepötyögtem a mentősök számát, addig a többiek próbálták Jimmy-t helyrehozni, valamilyen szinten.
~ Vegyétek már fel, hogy a kurva Isten baszna belétek! ~ Pont abban a pillanatban fel is vették, és elhadartam nekik mindent.
- Vigyék a házához Mr. Sullivan-t, odamegyünk rögtön. Hol lakik? – elmondtam a címét, majd megköszönték, és letették. Tíz percet mondtak. Az kibaszott sok idő! Lehet, hogy addigra meghal! Nem, az nem történhet meg, James Sullivan nem halhat meg itt és most!
Visszatérdeltem hozzá, és arcára néztem.
- El kell vinnünk a házához, most! – mondtam dühösen, és mind a négyen felszedtük a földről, betettük hátra a kocsiban, én és Zacky melléje ültünk, Matt pedig szélsebesen száguldva ment Jimmy háza felé.
Mikor odaértünk, berontottunk. Nyitva volt az ajtó. Felkaptuk őt, és bevittük a kanapéhoz. Lefektettük, én pedig letérdepeltem mellé. Johnny földbegyökerezett lábakkal figyelte, ahogy Matt és Zacky sürögtek-forogtak Jimmy körül, valamennyi segítséget nyújtani neki.
- Próbáld már magadat hasznosítani! – üvöltöttem rá. Észbekapott, és odarohant mellém, nézni kezdte a szívverését. Matték is odakerültem mellénk. Zacky a mellkasát nyomta Rev-nek, Johnny barátom nyakán mérte ujjaival a pulzusát, Matt pedig szorította a jobb kezét, én pedig a balt.
- Jimmy, ne hagyj itt, kérlek… - nyöszörögtem, egyre jobban éreztem, hogy elsírom magam.
- Gyorsul a pulzusa, és egyre gyengébb! – szinte sikította Johnny, én pedig egyre szorosabban fogtam Jimmy kezét, és szemeim még jobban szúrtak, mind eddig.
- Könyörgöm, ne halj meg, szükségem van rád… Mindenkinek szüksége van rád! – suttogtam. Jimmy nyögött egyet gyengén, és szemeit kinyitotta. Kristály kék szemeit rám szegezte, és nagyon halványan elmosolyodott. Kikerekedtek a szemeim. Féltem. A vérnyomásom az égbeszökött, szívem egyre erősebben kalimpált.
- Köszönöm…… - suttogta alig hallhatóan Jimmy. – Mindent… - ezután egy hatalmas sóhaj hagyta el száját, és baloldalra csuklott a feje. Itt hagyott… Nem bírtam tovább, szemeimből rögtön folyni kezdtek a könnyek.
- Nem… - motyogta Zacky szinte már sírva. Elszakadt nálam a cérna, teljes erőmből zokogni kezdtem.
- JIMMY!!! – ordítottam sírva, és fejemet mellkasára hajtottam, ott potyogtattam tovább könnycseppjeimet. Johnny következett, teljes erejéből zokogni kezdett, és beleütött a falba.
- Miért, Istenem, miért?! – kiáltotta, és már csak sírt, homlokát a falnak döntve. Matt sem bírta tovább, még erősebben szorította Jimmy jéghideg kezét, és most már ő is csatlakozott. Zacky is nemsokára velünk együtt sírt.
Miért? Ez a kérdés ismétlődött a fejemben újra és újra. Miért pont ő? Miért most? Olyan fiatal volt. Kibaszott 28 évet élt meg, pedig többet is megérdemelhetett volna. Sokkal többet. Az a sok pia… Meg a drogok… Az végzett vele. Talán ha nem szokik rá. Mondjuk már 16 évesen vedeltünk. Az az oka mindennek. Hogy menőzni akartunk a piálással. És most mi lett belőle? Egy ártatlan ember halála következett be. A legjobb barátomé.
- Jimmy… - suttogtam, és ránéztem. Szemeimből megállás nélkül folytak a könnycseppek. – Ha… ha hallod ezt… akkor… - még jobban zokogni kezdtem. – tudd, hogy… kurvára hiányzol… már most. Szeretlek, Jimmy… Te vagy… te vagy a legjobb barátom… Sosem felejtelek el… - ismét ránéztem. Arca olyan nyugodt volt, minden fájdalom eltűnt róla. – Jobb helyen vagy… De mellettünk… még jobb helyed lenne… - szavaimat a srácok engem nézve hallgatták, és végül mind a négyen egyszerre kezdtük el újra a zokogást.
Megérkeztek a mentősök. De már mind hiába… Felkapták, és elvitték, be a kórházba. Utána, következő év januárjában el is temettük őt a Huntington Beach-i temetőben… Ahol örökre nyugalomra lelt.
És így fejeződött be ez a tökéletes este… Dobosunk, és egyben legeslegjobb barátunk halálával. Főleg az enyém. Ő volt a legfontosabb személy számomra az egész bandában. És itt hagyott… Soha többet nem számíthatok a közelségére, soha nem számíthatok rá igazából. Most már csak könnyek fognak jönni, ha rágondolok.
Ez a történés szült meg egy új dalt: So Far Away…